A rendszerváltozáskor az Egyesült Államokban élő, magyar származású szemsebész, Forgách Péter barátaival együtt úgy gondolta, ösztöndíj-lehetőségeket kutatnak fel tehetséges fiataljainknak. Céljához hamarosan segítőket is talált egyetemi körökben és a Buffalo állambeli magyar közösségekben. Így indult útjára a Calasanctius Tréning Program (rövidítve CTP Alapítvány), amelynek keretében az elmúlt évtizedben százhúszan vettek részt a három hónaptól négy évig terjedő, különböző szintű egyetemi, illetve posztgraduális képzésekben. A hangsúly kezdetben az üzleti világgal kapcsolatos ismeretek gazdagításán volt, ám a későbbiekben a stúdiumok az egészségügy, a kommunikáció, a nemzetközi kapcsolatok és a természettudományos területekkel bővültek. A fiatalok nemcsak megállták a helyüket az ismeretlen körülmények között, de képességeikkel, kreativitásukkal elismerést vívtak ki maguknak. A hazai elhelyezkedési lehetőségek ismeretében sokat mond, hogy az Egyesült Államokból hazatértek első csoportjainak nem volt gondjuk a pályakezdéssel. Nagy nevű nemzetközi cégeknél – mint a Boston Consulting Group, az Unilever, a Pricewaterhouse, az Arthur Andersen – kaptak vezető állást.
A hazai multinacionális cégek számunkra kedvezőtlen irányú üzleti stratégiáját ugyan mostanság már az itthon állást kereső CTP-ösztöndíjasok is megérzik, de azért feltalálják magukat – magyarázzák. Ebben sokat segít, hogy időközben sem szóródtak szét. A programhoz tartozik az az elv, hogy amint az egykori ösztöndíjasok egzisztenciálisan megerősödnek, az újabbaknak segítenek, többek között az anyagi támogatások előteremtésében. Időközben megalapították az amerikai szervezet magyar változatát, és négy esztendeje már ők is oktatják középiskolásoknak az etikus vállalkozás alapjaival kapcsolatos ismereteket. Az egykori ösztöndíjasok erejéből még arra is telik, hogy Erdélyben, Csíkszeredán nyaranta egyhetes üzleti, kommunikációs tréningeket tartsanak az ottani gimnazistáknak. Jövőre már a felvidékre, Komáromba is kaptak meghívást.
Az erőszakos nyomulást, a másik ember letiprását előtérbe helyező társadalmi környezetben nem sok ilyen példával találkozhatunk. Ezért érdemel különös figyelmet, hogy milyen értékrend és erkölcsi magatartás szerint építkeznek. A CTP programjain nem csupán a gazdaság, a vállalkozások törvényszerűségeiről esik szó. Olyan üzleti szemlélet kialakítását szeretnék elősegíteni, amelyben a siker és az emberség, az egyéni karrier építése és a közösséghez tartozás igénye nem egymást kizáró fogalmak. A világban létező szociális törésvonalakat ismerve úgy tartják, hogy a jövő gazdaságában az új nemzedékre hárul az a feladat, hogy ne pusztán a tőke érdekei érvényesüljenek, hanem emellett kellő hangsúlyt kapjon a keresztény-szociális gondolkodás.
A hazai középiskolai program működtetése a buffalói egyetem, a magyar piarista rend, nem utolsósorban Mészáros László amerikai vállalkozó összefogásán alapul. Mindehhez az említett egykori ösztöndíjasok adják a hátországot, akik amerikai mintára megalakították az öregdiákok szervezetét. Hogy ez valójában milyen pozitív erőt jelenthet, arról az alapító, Forgách Péter az USA-ban honos gyakorlatot említi, ahol az öregdiák-szervezetek komoly anyagi támogatást nyújtanak egykori egyetemeiknek. Évtizedekre nyúló kapcsolatokat ápolnak egymással az üzleti és a társadalmi életben. Az utóbbi idők tapasztalatai azt mutatják, hogy minél jobban globalizálódik a gazdaság, annál inkább felértékelődnek ezek a biztos pontok.
A Nonprofit Vállalkozásokért a Népjóléti Szférában Alapítvány nyolc esztendeje indította a diplomás munkanélkülieket segítő programját. Átfogó tanácsadást és munkaközvetítést nyújtanak számukra a Fővárosi Munkaügyi Központ támogatásával. Az évek során több ezren fordultak meg náluk. Egyre több a fiatal.
Az alapítvány programjaiban 2001 és 2002 között 840 regisztrált munkanélküli vett részt, közülük 190-nek sikerült elhelyezkednie. Az állami bértámogatásnak köszönhetően 42 vállalat alkalmazta ügyfeleiket. A képzéshez nyújtott állami támogatás és a vállalkozóvá válás folyamatában nyújtott segítség is többeket elmozdított a „parkolópályáról”. A 2002–2003-as esztendejük szintén hasonló volt, idén viszont a pénzszűke némiképp korlátozza tevékenységüket. – Jó ideje érzékelhető, hogy maguk a jelentkezők egyre többet tesznek azért, hogy tudásukat piacképessé tegyék – bocsátja előre Gayer Gyuláné közgazdász, az alapítvány elnöke. – Nyolc évvel ezelőtt a hozzánk fordulóknak mindössze harminc százaléka rendelkezett komoly nyelvtudással, ma ez az arány kilencven százalék. A két idegen nyelv ismerete, a komoly informatikai tudás, a két diploma is igen gyakori. Az állásajánlatok viszont nem bővültek, sőt! A tanácsot kérők egyik markáns csoportja az egyetemről kikerülve egyáltalán nem tud elhelyezkedni. A másikba azok a középkorúak tartoznak, akiknek felmondtak, mert megszűnt a cégük, vagy gazdasági okok miatt szűkíteni kellett a létszámot. A hozzánk bejelentkezők 65 százaléka e két korosztályból kerül ki. Többségük nő, de ez nem azt jelenti, hogy a férfiak nem szorulnának segítségre, csak ők lelkileg, önérzetileg nehezebben viselik magát a munkanélküliség tényét, és ezért „bezárkóznak”.
– A fiatalok tanulmányaik során mennyire veszik figyelembe a realitásokat?
– Tévhit, hogy csak a humán területekről érkezőknek vannak elhelyezkedési gondjaik. Ezzel szembesülnek a jogászok, mérnökök, a közgazdasági vagy a számviteli diplomával rendelkezők is. A multinacionális vállalatok, a felsőoktatás, az egészségügy, a közigazgatás egyre kevesebb álláslehetőséget kínál.
– Ezek szerint szinte minden területen „túlképzés” van, vagy csak arról van szó, hogy a kereslet és kínálat nem találkozik?
– Ez kétarcú dolog. Amikor a kormányzatok nagyobb számú fiatalnak tették lehetővé a felsőoktatásban való részvételt, a nemzetközi irányzatot követték, amely nemcsak azt tekinti, hogy a munkavállalók hány százaléka diplomás, hanem, hogy milyen az arányuk a népességen belül. Manapság a nagy cégeknél a hosszú távú fejlesztési stratégia helyett a pillanatnyi döntéseken van a hangsúly, így nem lehet olyan foglalkoztatási igényről beszélni, amihez az oktatás ideje alatt már igazodni lehetne. A „túlképzést” illetően ezt a bizonytalanságot is tekintetbe kell venni. Nagyon érezhető a kis- és középvállalkozások stagnálása. Hiszen például könyvelőt, mérnököt ők is szívesen alkalmaznak, ha jól mennek a dolgok. Mostanság erre a fogadókészségre sem igen lehet számítani.
– Két pszichológus és egy mentálhigiénikus tanácsadó vesz részt az alapítvány munkájában. Ennyire szükség van a lelki megerősítésre?
– A fiatalok igen súlyos érzelmi válságot élnek át, amikor megtapasztalják, hogy hiába a képzettségük, a tudásuk, nem kellenek. Az önbizalom megerősítésére külön személyre szabott foglalkozásokat tartunk és ilyen jellegű csoportmunka is folyik. A személyiségfejlesztő tréningek mellett a pályakorrekciós és elhelyezkedési technikákat ismertető stúdiumokat tartunk.
Az alapítvány ennek szellemében külön programokat dolgozott ki. Az egyik ilyen – nálunk alig ismert – foglalkozás az életmódmenedzseré. A Nagy-Britanniában már bevált, nívós szolgáltatást a nagyon leterhelt vállalati vezetőknek gondolták ki, s rendszerint a vállalatok fizetik magas beosztású embereiknek. Azoknak, akik – noha igényük lenne rá – rendszertelen időbeosztásuk, utazásaik miatt nem tudnak a családjukkal eleget törődni. Az életmódmenedzser az a személy, aki helyettük megszervezi és elintézi azt, amire nekik egyszerűen nincs energiájuk. A család korbeli összetételének, igényeinek megfelelően – például egy pedagógus – felügyelheti a kisebb gyerekeket, taníthatja a nagyobbakat, színházba viheti őket. Az angliai modell sikeréből kiindulva az alapítvány kiképzett néhány diplomást, akik szívesen vállalkoznának e munkakörökre, egyéni megállapodás alapján.
A munkanélküli műszaki diplomások másik csoportja a hazai lakás- és ingatlanfelújításokat célozta meg. Abból indultak ki, hogy noha ezen a piacon az ajánlatokban lassan túlkínálat lesz, az építkezésekhez nem értő megrendelők még mindig ki vannak szolgáltatva a vállalkozóknak. Különösen a határidőket, a minőséget, az árakat illetően. Az építészek, gépészmérnökök a megrendelő képviseletében vállalják a kalkuláció ellenőrzését, a munka átvételét, odafigyelnek a beépített anyagok minőségére, gazdaságos műszaki megoldásokra hívják fel a figyelmet. Fizetségként az építési ár egy-két százalékát kérik. Már vannak olyanok, akik önállósítani is tudták magukat, ez lett a kenyérkeresetük.
Érték és üresség
Egy esztendeje annak, hogy Bujdosó Ildikó a Budapesti Műszaki Egyetem középület-tervezési tanszékén átvette diplomáját. Most októberben pedig komoly nemzetközi elismerést kapott. A történet a következő: a dán VELUX cég pályázatot hirdetett a jövendő építészeinek. Bármilyen elképzeléssel lehetett indulni, ami a fényhez kötődött. Kétszázhatvanan pályáztak Európából, köztük Ildikó is. A Párizsban rendezett díjkiosztó ünnepségen a szakma nagyjaiból álló zsűri a munkáját a nyolcadik helyre érdemesítette. Az indoklásban kiemelték az egyedi tervezési koncepciót, amit a fény fizikai viselkedéséből és az épületek kapcsolatából vezetett le, és dicsérték a téma költőiségét is.
Ahogyan a pályázat alapjául szolgáló diplomamunkát lapozgatom, nehezen tudom eldönteni, hogy egy álmot vagy a valóságot látom-e. A Fényírók falvának három háza három mesterség köré épült.
„A gyertyaöntő műhelye fényképző ház. Nyers és égetett agyagból, a szobrászat és az építészet legősibb anyagából formált… Az üveges mester műhelye fénytörő ház. Formálásánál célom volt a végletekig való egyszerűsítés, a részletek kifejező erejének megtalálása… A fotográfus műhelye fényíró ház. A külső forma sejteti, tudatja az intimitást, szűkszavúságra törekszik” – olvasható a kísérőszövegben.
A helyszínrajzok, az épületek részletei, a térmodellek, a formák és funkciók szorosan kapcsolódnak az emberi tevékenységhez, a természeti környezethez. Egyszerre van jelen bennük a mérnöki precizitás, a különböző anyagok tulajdonságainak ismerete és a szárnyaló fantázia.
Ahogyan ismerkedünk, rájövök, hogy Ildikó szerénysége, halk szavai mögött belső biztonság és kialakult értékrend van. Ezt részben otthonról hozta, hiszen szülei is építészek.
– A testvérem szintén ezt a hivatást választotta. Mellesleg a pályázati kiírásra is ő bukkant rá. Mivel édesapám a nyolcvanas évek közepe táján önállósította magát, mi, gyerekek így egyszerre láthattuk munkája szépségeit és a boldogulás nehézségeit. Ennek a tapasztalatnak köszönhetően tudatosan választottuk ezt a pályát. Számomra az volt a döntő, hogy e tevékenységben egyszerre van jelen a racionális és irracionális, tehát a műszaki tartalom és a művészet.
– Az egyetemi évek mennyire készítik fel a fiatalokat a versenyhelyzetre, a nemzetközi megmérettetésre? Van-e itthon esély arra, hogy amit magas szinten tanultak, a gyakorlatban hasznosíthassák?
– Mi igen erős műszaki képzést kaptunk és ez nagy előny. Hasznos az is, hogy már az egyetemen csoportokban dolgozunk egy adott témán, segítjük egymást, így kezd kialakulni a szakmai összetartozás. A pályázatokon való részvétel szinte a tanulmányokhoz tartozik. Igaz, többlet-energiát igényel, de megéri, mert sok az ötlet, a jó gondolat, és mindenkit hajt a lelkesedés. Negyedik és ötödik évben kialakul a mester–tanítvány kapcsolat, ami iránytű lehet a későbbiekben és segíthet a pályakezdésnél. Amit viszont csak az építészirodákban lehet megtanulni, az a munkaszervezés, az építésziroda vezetése, a társtervezőkkel való együttműködés. Erre a diploma után még legalább két évet rá kell szánni.
– Ha jól tudom, posztgraduális tanulmányai mellett most éppen ezeket a tapasztalatokat igyekszik megszerezni.
– Külön szerencsém, hogy Nagy Tamás tervezőirodájában dolgozhatom, ő leginkább a hazai tájhoz, hagyományokhoz illeszkedő templomokról és közösségi épületeiről ismert. Azt is szeretem, hogy mindössze hárman vagyunk, s azt is, hogy a gondolat- és érzelemvilágomhoz közeli munkában vehetek részt.
– Mit tapasztalt, merre tart a XXI. század építészete?
– Amit nemrégiben a velencei építészeti biennálén „felvonultattak”, igen kiábrándító volt. Legalább annyira sivárnak tűnt, mint a nyolcvanas évek beton- és kockamonstrumai, csak több csillogással. Némelyik futurisztikus terv a globalizált életérzést tükrözte, a számítógép által kreált formákkal, amely inkább az üresség érzését kelti, mintsem a kreativitásét. Ennek semmi köze az én mércém szerinti hagyományos építészethez.
– Mi ez a mérce?
– Az, hogy egy elképzelés mögött legyen tartalom, történelem és kultúra.
– Lát-e lehetőséget arra, hogy Magyarországon eszerint alkosson majd?
– Igen. Szerintem meg lehet találni a középutat, amikor az ember figyel és ismeri a világban zajló építészeti irányzatokat, de elsősorban azt helyezi a középpontba, hogy hol él. Jó lenne, ha végre nem csak az lehetne a „stílus”, ami nyugatról jön ide. Ha e tekintetben jobban egymásra figyelnénk, elérhetnénk, hogy a hagyományainkhoz, a tájainkhoz illeszkedő alkotásainkat nem egzotikumnak, hanem hozzánk tartozó értéknek tekintsék.
