Szerda reggel a közrádióban

Gyurcsány Ferenc szerda reggelenként immár a Magyar Rádió állandó interjúalanya. Nagyon helyes – mondja erre a közügyek iránt érdeklődő polgár: a felelős miniszterelnök ossza csak meg rendszeresen gondolatait az ország népével. Őszintén szóljon, nem kerülgetve a forró kását. A széles nyilvánosság előtt, avatott kérdezők közreműködésével szembesüljön az aktuális gondokkal. S ha egy mód van rá, mindezt a közszolgálati médiában tegye. Nem hiába nyert polgárjogot ez az intézmény Amerikában, s nem hiába vette át épp a magyar példát az akkori lengyel miniszterelnök is. Ez a dolog elvi oldala.
A gyakorlati oldala meg az, hogy Gyurcsánytól ennek van azért egy kis stichje. Volt ugye kezdetben a szerda reggeli Orbán-jelenés: ezt a balliberális média szinte egyöntetűen diabolizálta, már-már úgy állítva be, mintha a Szabad Nép-félórák kétes értékű hagyományát elevenítette volna föl. Medgyessy nem is merte elfogadni a felkérést – igaz, neki amúgy is kínszenvedés volt minden nyilvános megszólalás. Gyurcsány azonban más: ő nem csupán önnön személyébe szerelmes, de a hangjába is. Ám aligha csak a rendszeres önreklám lehetőségét látta a rádiós felkérésben, hanem a tudatos elorbánosodás egy újabb stációját is. A kormányfő talán maga is komolyan vette az MSZP kétségbeesésben fogant elvárását: ha már a sikeres kormányzás lehetősége puszta illúzió, utolsó szalmaszálként próbálkozzunk meg egy ellen-Orbánnal. És lőn. A befutó ugyan pápai gyerek, s nem alcsúti, de életkorban és mentalitásban nem reménytelenül kopírozza az eredetit. A miniszterelnöki klón nem szégyell tanulni sem a mestertől: noha a karizmának híjával van, nemcsak a tematizálási offenzívában, a nemzeti retorikában és a gesztusrendszerben igyekszik követni az egyszer már bevált mintát, de például szervezetépítésben is. A királycsináló, ám a „király” által némi joggal ballasztnak érzett szocialista pártot kicselező gyurcsányi tanácsadói mamuthálózat mögött nem különösebb bravúr felfedezni a Fidesz újszerű tagozat- és kabinetszisztémáját.
Gyurcsányt tehát a nárcisztikus szempontokon kívül nyilván az is motiválta, hogy a szerda reggeli rádiónyilatkozatokkal Orbán örökébe, még ki sem hűlt helyére léphet. Miként a Medgyessy-kormány pazarlását, majd elképesztő tehetetlenségét is úgy kezeli, mintha egészen más választási ciklusról volna szó, s ezt a rövid emlékezetű választók hajlamosak is elfogadni – joggal bízhatott abban, hogy Medgyessyt e tekintetben is szendvicsembernek fogja látni a közvélemény, és Gyurcsány szerda reggeli jelenését szinte úgy dolgozza fel, mintha csak Orbán tért volna vissza. Egy demokratikusan nem kifejezetten tudatos országgal talán el is lehetne fogadtatni, hogy ha Gyurcsány váltja Medgyessyt, az éppen olyan politikai váltógazdálkodás, mint amikor Medgyessy váltotta Orbánt. Csakhogy a demokratikus formalizmust a finnyásabb értelmiség azért mégsem zabálja meg zokszó nélkül. Gyurcsány onnan kapta az óvást, ahonnét nemigen várta: a Népszabadságtól. Révész Sándor, aki nem hamisítatlan szocialista véleményvezér, de nem is szociáldemokrata, példás következetességgel szögezte le: „Akik korábban helytelenítették a rendszeres miniszterelnöki interjúkat, vagy megszólalnak és helytelenítenek most is, vagy érvénytelenítik és hiteltelenítik korábbi álláspontjukat. Akik helyeseltek vagy hallgattak akkor, azoknak a megszólalása, helytelenítése érvénytelen és hiteltelen most.”
Ő akkor is helytelenítette és most is helyteleníti, én meg akkor is helyeseltem és most is helyeslem. Azaz kvittek vagyunk, s léphetnénk is tovább. Csakhogy Révész még saját kollégáit, elvbarátait is kínos helyzetbe hozza ezzel az alapvetéssel, hiszen jól emlékezhetünk még: a szerda reggelek elleni kirohanásaik jócskán túllépték a demagógia határait, s népbutításban már-már a huszonhárommillió román munkavállaló motívumával is felvették a versenyt. Vegyük például Seres Lászlót, aki tavaly a Parlament Caféban a Hayek Társaság nevében Gyurcsány politikai kampányát elindította, a tegnapi Népszabadságban pedig Gyurcsány mikrofonállványaként működött. Seres annak idején a Szerda reggel könyvformában való megjelenésekor igencsak eleresztette a tollát: „Megkezdődött az olvasás éve, az olvasás évét a rendes évi könyvhét nyitotta meg, a rendes évi könyvhetet pedig még kezdés előtt úgy két órával nem más, mint a miniszterelnök nyitotta meg egy önjelölt dedikálási akció keretében. Sütött a nap, fújt a szél, Dimitrij Lénáról mesélt, Orbán Viktor pedig közvetlenül Schmuck Andor standja mellett önfeledten dedikált, így múlt el az aznap délután dicsősége.” De hogy a tárgyra térjünk: „A Szerda reggel a műfaj- és Zeitgeist-történeti állandót, a hűséges tekintetű újságírói lihegés meghitt légkörében történő permanens kinyilatkoztatást sugallja. Mint valamit, ami létező. Az Orbán-kötet több, mint interjúgyűjtemény, de kevesebb, mint írott történelem. Mi is a megfelelő szó? Kordokumentum. Köszönjük, Hollós János, már a nyelvünk hegyén volt. Hollós halálkomolyan kordokumentumnak nevezte a művet, ilyen erővel ugye egy tegnapi mínuszos újsághír vagy egy hetvenes évekbeli Hofi-konferansz is kordokumentum.” Hát az efféle szövegekben kellene most majd a Révész-féle kategorikus imperatívusz szellemében minden Orbánt Gyurcsányra javítani.
Nem tudok ellenállni annak, hogy a vitriolos Majláth Mikes Lászlótól idézzek, akinek pártatlan humorán liberális nemzedékek nevelkedtek. Roppant eredeti ötlettel „Áder János fiktív naplójából” valók a következők: „Másnap szerda reggel volt. A rádióban éppen Orbán kérdezte ki Kondor Katalint a Vigadó-beszédből. Akkorra már minden pesti vicc így kezdődött: két szoci ül a kuratóriumban…” Nos, 2002 februárja annyira messze már, hogy ezeken a csonkakuratóriumos poénokon már mosolyogni sem tudunk. Talán ezt is át kéne igazítani a képtelen helyzet kedvéért úgy, hogy „két fideszes ül a kuratóriumban…”
S már itt is vagyunk örökzöld témánknál, a kettős mércénél. Ha kőbe vésett törvénynek fogadnánk el, hogy „akik helyeseltek vagy hallgattak akkor, azoknak a megszólalása, helytelenítése érvénytelen és hiteltelen most”, akkor egyszerűen érthetetlen például Aiden White-nak, a Nemzetközi Újságíró-szövetség főtitkárának a méréstechnikája is. Megszűnt a Magyar Hírlap; a romjain alakult egy új napilap. Ennek első számába írt White egy laudációt Médiamágnás Miskák címmel. A boldogult Magyar Hírlapot ismeretlen okból a magyarországi sajtószabadság zászlóshajójának, megszűntét az európai független újságírásra mért csapásnak nevezi. Ő és szervezete nem kondoleált és nem üdvözölt viszont akkor, amikor jobboldali (avagy az ő modorában: konzervatív független) lapok véreztek el vagy tűntek fel a magyar piacon. Korábban nem tűnt fel neki az sem, hogy a külföldi sajtóbefektetők „szétcincáltak szakmai, társadalmi feltételeket, éles késsel szétvagdalták a szerkesztőségek költségvetését, ennek következtében sok területen drasztikusan esett az újságírás színvonala”. Csend volt, midőn hazavágták az összes megyei lapot – a liberális párt által is cserbenhagyott orgánumért azonban szóljon a harang. „A Ringier pontosan olyan kegyetlenül Magyarország nemzeti érdekei elé helyezi saját profitéhségét, mint Murdoch az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában.” Hogy erre eddig nem gondoltunk! S épp egy olyan újság ügyében kerül elő a nemzeti érdek, amely annyiszor csúfot űzött a „nemzeti” jelzőből…
Hallgassuk mi csak Gyurcsányt a rádióban. Minél többet beszél, annál többet hibázik. S legyen belőle könyv is, hogy összemérhessük a polcon az Orbánéval. A kettős mércét pedig vágjuk sutba – de ne csak szerda reggel…