Verseny a kórházakért

Sándor György humoralista egyszer egy liberális versenyzőről írt anekdotává vált történetet, aki azt mondta ellenfelének: fussunk versenyt! Majd amikor a rajthoz álltak, hozzátette: „Bocs, én kerékpárral megyek!” Nos, valami ilyesfajta problémával szembesülünk az egészségügy magánosításakor is. A háziorvosi szolgálat privatizációjában nagyjából egyenlő esélyekkel álltak rajthoz a versenyzők nagyjából egyenlő díjért, a praxisjogért. A teljesen szabad versenynek ott van helye, ahol az emberi teljesítmény számít és mérhető és ahol közel azonosak a feltételek. A sportban, a kultúrában, a munkahelyen, a piacon.
A kórházak privatizációja esetében azonban másról van szó. Lehet-e igazságos verseny ott, ahol eleve egyenlőtlenek a feltételek. Ahol dollárban milliárdos nemzetközi befektetők várják ugrásra készen, hogy „friss tőkét pumpálhassanak” a magyar egészségügy leginkább eszközigényes szektorába? Ahol több évtized alatt felhalmozott szellemi és anyagi tőke versenyezne a kórház megvásárlásáért egy kisbefektetővel vagy a lukas zsebű orvosok akármilyen társaságával? Természetesen nem. Az ilyen verseny előre lefutott. A kerékpáros biztos nyerő a két lábán futóval szemben.
Önmagában azonban ez nem lenne végzetes. Máshol is versenyeznek egymással nagyok és kicsik. Csakhogy itt nem versenypályáról van szó. Nem piacról és nem gazdaságról, hanem elsősorban társadalomról és emberekről.
A kórházak privatizációja után monopolhelyzetbe kerülnének a szakmai (vagy nem szakmai) befektetők, efelől nem lehet kétségünk.
Visszatérve az eredeti példához: a kerékpárosnak, a nemzetközi befektetőnek, ha megnyerte a versenyt, kell-e versenyeznie tovább a betegek kegyéért, mint ahogy a piacgazdaságokban szokás? Nem valószínű. Ellenkezőleg: a betegeknek kell versenyezniük, hogy ellássák őket. A kórházak ugyanis különböznek a zoknitól: számuk nem szaporítható a végtelenségig. Egyébként is, manapság inkább bezárni szokták ezeket. Amivel arra kényszerítik a – sokszor súlyos – betegeket, hogy ők menjenek a ritka jószágnak számító kórház után. Vagy várjanak a sorukra.
Hiába mondják a szocialisták, hogy ellátási kötelezettséget ír elő nekik a törvény, és hogy az egészségbiztosító állja a számlát. A monopólium az monopólium. A befektető az befektető. Nem karitatív intézmény. (Ne is legyen az, mert az gyanús.) Ezért így vagy úgy, de kiveszi a hasznát. Például emeli az árait. A biztosító pedig fizet, más választása nincs. Az államkassza pedig kiürül. Más variációk is lehetségesek persze. Például: veszteséges tevékenységek leépítése (értsd: kettős árrendszer, a nem fizetőképes betegek „elfektetése”). A lényeg, hogy egyik sem a betegek és a közösség javát szolgálja.
A piaci társadalom elvét valló liberálisok nézetei világosak ebben a kérdésben: „pusztuljon a férgese”. A szocialisták pedig azt teszik, amit minden más kérdésben: sodródnak. A piac mindenhatóságát is vallják – kell a pénz. Az emberek iránti elkötelezettségüket is bizonyítani akarják – kell a szavazat. Ezért Gyurcsány-módra egyszerre lépnek a gázra és a fékre. Eltart még egy darabig, amíg visszatérnek a Mikola-féle kórháztörvényhez. Ahol az állam – a köz érdekében megtartotta magának az ingatlanok és az eszközállomány feletti tulajdonjogot. A beszállítókat, köztük és elsősorban a magántulajdonosokat pedig versenyeztette egymással. Kerékpárosokat a kerékpárosokkal, mezei futókat a mezei futókkal. A cél a köz érdekének szolgálata volt. Ebben nem volt verseny. Erre Nyugat-Európában rég rájöttek már. Egyszer talán a magyar politikai baloldal is eljut idáig.