Vita a kettős állampolgárságról

Gyurcsány Ferenc rangját tekintve az ország első embere, ám magyarságtudatát mérlegelve alighanem az utolsó. Bejelentette a parlamentben, hogy a kormánypártok, a szocialisták és a baloldali liberálisok nem támogatják a kettős állampolgárság megszavazását, sőt, arra kéri a baloldali szavazókat, nemmel voksoljanak. Már kampányolnak is. De vajon milyen ember az olyan, aki a nemzeti érzés, a magyarságtudat, a határon túli magyar kultúra ellen agitál? Az országhatáron kívül rekesztett magyarok leszármazottai (akik minden nehézség ellenére ragaszkodnak magyarságukhoz) bármelyikének nagyobb a magyarságtudata, mint az újgazdag, kultúrával nem élő minisztereké, beleértve a ripacskodó miniszterelnököt is.
Ha Gyurcsánynak lenne elegendő önbecsülése, még örülhetne is annak, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke lehetne. De csak szavakban az. Jó lenne, ha a jövőben nem játszaná a nagy magyart, gondolok arra, amikor a szívére tette a kezét és mondta: nemzeti érzésű vagyok – ez Széchenyihez illett, ugyanis ő adott a nemzetnek, míg Gyurcsány jobbára csak elvett a nemzettől. Nem kellene Széchenyit majmolnia.
Franciaországban élek 35 éve, s azt tapasztalom, hogy a franciák néha bűntudatot éreznek Magyarország trianoni szétdarabolása miatt, de nem értik, hogy a jelenlegi magyar kormány most annyi gesztust sem tesz, hogy legalább szimbolikusan kárpótolja a kirekesztett, magyarságukhoz ragaszkodó honfitársait, hogy ők legalább a magyar koronás útlevelet a szívükre szoríthassák.
Joseph Kádár festőművész, Párizs

Az Internacionálét énekelgetők valószínű, hogy sosem beteg, makkegészséges emberek. Soha nem jártak háziorvosnál, sosem vittek vizeletmintát a kerületi rendelőintézetbe, a szemészeten látásvizsgálaton sem vettek részt. Akkor hogyan van jogosítványuk? Ha az említett helyeken megfordultak volna, tudnák, mert mindenütt ki van írva, hogy ingyenes orvosi szolgáltatásra csak az jogosult, aki fel tudja mutatni a nevére szóló, érvényes taj-kártyát. Ha ilyennel nem rendelkezik, megadott tarifa szerint készpénzzel kell fizetnie. Ez a taj-kártya nem melléklete a magyar útlevélnek, a hozzájutás lehetőségét az egészségbiztosítás jogszabályai rendezik és érvényessége sem korlátlan. Továbbá nyugdíjat sem fizet a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság magyar állampolgároknak csak azért, mert útlevelük van. Sokan vannak, akik elmondhatnák, hogy milyen kálváriát kellett végigjárniuk munkában töltött évtizedek után is, amíg hozzájutottak jogos nyugdíjukhoz. Elképesztő a vezető szoclib politikusok szemérmetlen, hazugsággyártó képessége. Valótlan dolgokat állítanak, és minisztériumi apparátusokat vesznek igénybe hamis állításaik hazug bizonygatására. Félelmük a határon túlra szakadt magyaroktól, a számukra megadandó második magyar állampolgárságtól „határtalan”. Egy dologban, remélem, azért igazuk lesz. Ha a határon túli magyarok az állampolgársággal, Isten adja, esetleg szavazati jogot is kapnak, nem rájuk fognak szavazni.
Balogh Iván József nyugdíjas, Budapest

Naponta hallom, hogy az állampolgárság megadása a határon túli magyarok részére a szociális ellátórendszer számukra történő kiterjesztésével jár – de ez hibás érv. A népszavazás igen eredménye nem vonja a biztosítottak körébe a magyar állampolgárságot szerzőket. A nem oldal mondvacsinált félelme nem valóságos tényeken alapul, de a választópolgárok jelentős részében félelmet kelt.
A nem eredményre kampányt folytatók érveivel szemben elég egyértelműen lehet a valóságról nyilatkozni: a hatályos törvények alapján nem jogosultak az állampolgárságot kapók a tb-ellátásra. Ennek törvénytelen igénybevétele most is bűncselekmény volna. Az esetleges bűncselekményt elkövető határon túli, magyar állampolgárságot szerző magyarok ellen a magyar közigazgatásnak és igazságszolgáltatásnak kell eljárni, de az nem jó érv, hogy ne adjunk állampolgárságot, mert az ellenőrzés nehéz. Ha bármelyik jövendő kormány ki akarná terjeszteni a határon túli magyar állampolgárokra az ellátásokat, ez az ő költségvetési lehetőségein és politikai felelősségén múlna. Ennek azonban semmi köze az állampolgárság megadásához, vagy meg nem adásához.
A másik alaptalan feltételezés az, hogy az állampolgársággal a határon túliak választójogot szereznek – de ez is rossz érv. A népszavazás igen eredménye nem ad választójogot a magyar állampolgárságot szerzők részére, és ezt csak az alkotmány megváltoztatásával lehetne megadni. Ennek ellenére a választójog kérdése jogos félelmet kelt, a helyzet egyértelművé tétele és a demokratikus biztosítékok kialakítása az Országgyűlés összes képviselőjének kétharmados döntését igényeli. Amennyiben ez nem történik meg a népszavazás megtartását megelőzően, a választópolgárok jelentős részét „nem” szavazatra kényszeríti.
Végül a szülőföldről való elvándorlásról. Nem fog kiürülni a Kárpát-medence. Az állampolgárság megadásában reálisabbnak látom a helyben maradást erősítő hatást. A nagy elvándorlási hullám a rendszerváltás környékén már megtörtént. Az elvándorláshoz nem szükséges a magyar állampolgárság. Ez a mostani szabályozás mellett is sajnos létező folyamat. Az elvándorlásnak sokkal mélyebb okai vannak, mint a magyar állampolgárság hiánya (gazdasági helyzet és éppen az etnikai kiszolgáltatottság).
A tisztességes rendezés fontos eszköze tehát az állampolgárság megadása. Ezzel ugyanis valóban az embereket támogatjuk, nem egyik vagy másik határon túli csoportot, vagy pártot. Vélhetően a magyarországi politika a határon túli magyarok ügyében az állampolgárság megadásáig mehet el, tovább nem, de eddig elmehet.
Ajánlatos lenne mindezt a mikrofonállványként viselkedő, szervilis baloldali pártsajtónak is figyelembe vennie.
Dr. Szabó Árpád, Budapest

Tizenhét évvel ezelőtt Erdélyből telepedtünk át férjemmel, akkoriban 25, illetve 27 évesek voltunk. Átéltük a hontalanság megannyi megalázó fázisát: a szó szerinti bujdosástól az akkori KEOKH-munkatársak lekezelő stílusán át a posztos rendőr kioktató rendreutasításáig szinte mindent. Túléltük a nehézségeket és azon igyekeztünk, hogy beilleszkedjünk az itteni életformába. Mindketten egyetemi végzettséggel rendelkezünk és több európai nyelven beszélünk, így soha egy pillanatig sem voltunk munkanélküliek, a versenyszféra elismerte értékeinket. Két gyermekünk született, akiknek a nevelésére a legnagyobb gondot fordítjuk.
Olvasom az újságokat, hallgatom a különféle televíziós beszélgetéseket, amelyek mind egy bizonyos hatástanulmányról szólnak, amely szerint a határon túli magyarok, amennyiben meglenne a kettős állampolgárságuk, mind ideözönlenének, hogy orvosi ellátásban, gyesben meg megannyi más szociális ellátásban részesüljenek. A budapesti politikusok, a liberális sajtó tényleg azt hiszi, a folyamatos járulékfizetés és az állandó magyarországi lakóhely hiányában a határon túli magyarok ezt megtehetnék? S hogy odakint csupa beteg, szerencsétlen, nincstelen ember él, akik mohón, ugrásra készen állnak a jóléti magyar állam meganynyi juttatását kihasználni?
Kérdezni szeretném, hogy vajon létezik-e olyan tanulmány is, amely feltérképezi, hogy az utóbbi húsz évben Magyarország nulla ráfordítással hány magasan képzett szakemberrel gyarapodott a határon túli magyarok jóvoltából? (Csak a legszűkebb környezetemben 18 diplomást számoltam össze, akik között vannak orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, muzsikusok, lelkészek, tanárok.) Ha már mindent az anyagiakra vezetünk vissza, ha mindent a GDP valahány százalékában mérünk, számoljuk ki, hogy mennyi forintot kapott ingyen ez az ország ezekkel a képzett emberekkel, illetve mekkora volt a hatásuk a nemzetgazdaság fejlődésére. Erről valahogyan sohasem esik szó.
Kegyes Gabriella, Szeged

Bár a kormány bemutatkozó programjában látszólag vállalta 15 millió magyar iránti felelősségét, ám a szlogengyűjtemény és cselekedeteik mutatják álságos voltát. A december 5-re kiírt, kettős állampolgársággal kapcsolatos ügyük parlamenti megtárgyalásának lehetőségét az első napon azonnal megtorpedózták és felszólították a társadalmat, hogy nemmel voksoljon. Ezt még kiegészítik országjáró ellenkampányukkal (milliókat az adófizetők pénzéből), hogy véletlenül se lehessen eredményes ez a népszavazás.
Ettől lesz boldogabb ez a kormány, ha látványosan belerúgunk nemzettestvéreinkbe? Saját reménykedő véreinkbe?
Vevér Márta, Pápa