A züllés anatómiája

A Hévízi-tóról fogok írni. De írhatnék a paprikabotrányról, Tokajról vagy a magyar pálinka jelenkori történetéről is, meg Budapestről, a valóban világvárosról, amelyet élhetetlenné sikerült zülleszteni az elmúlt jó tizenöt évben. Persze nem csak az utóbbi tizenöt év egyik meghatározó magyar vonása a züllés, a satnyulás, a romlás, a még meglevő, igaz, kopottan meglévő nemzeti értékek pusztulása, a folyamat már a kádári kisnemzeti szocializmusban is jelen volt. De a rendszerváltoztatás egyik ígérete mégiscsak az volt, hogy a megfakultan átmentett nemzeti kincseinket, gazdasági erőforrásainkat, magyar büszkeségeinket újra fényesre tudjuk csiszolni, újra büszkeséggel tudunk rájuk pillantani, s újra értéket, gazdagságot tudunk belőlük, segítségükkel teremteni.
Az olvasó tisztában van azzal, hogy a Hévízi-tó gyógyító erejét a mélyből előtörő termálvíznek köszönheti. Ám azt már kevesebben tudják, hogy a tavat körbevevő lápmező, a tőzegágy és a termálvíz kapcsolatából olyan ásványi anyagok oldódnak ki a tóban, amelyek nélkülözhetetlenek a víz gyógyító erejének működéséhez. A tőzegláp ráadásul azért is fontos a tó élete szempontjából, mert olyan különleges, mediterrán vonásokkal rendelkező helyi klímát teremt, amely légburokba vonja a tavat, s ezzel természetes életteret teremt a víz gyógyító minőségét garantáló apró élőlényeknek és élettelen ásványoknak. Ha eltűnik a láp, akkor súlyos, helyreállíthatatlan kárt szenved a táj ökológiai rendszere, s ekkor eltűnik a tóra épülő térségi gazdaság is. Mely jelenleg nem elhanyagolható jelentőségű: Budapest után az ország legnagyobb idegenforgalmi kapacitása jött létre a kisvárosban és térségében.
A kései kádárizmus idején a tóra leselkedő legnagyobb veszélyt a bakonyi bauxitbányák jelentették. Van valami mélyen szimbolikus abban, hogy a pártállami nagyipar összeomlását követően új fenyegető fellegek tűntek föl fölötte: az idegenforgalmat, a szállodai kapacitásokat növelni kívánó, gyakran ingatlanspekulációban utazó vállalkozók, befektetők hada. A régi SZOT-üdülők többsége a spontán privatizáció során két- és háromcsillagos hotellé avanzsált, a kisváros tó közeli régi villasorát lerombolták, és új, hatalmas épületekkel építették be, a környező települések Hévízhez közel fekvő telkein pedig klubhotelek szöktek szárba. S hogy még újabb építési telkeket alakíthassanak ki, új út épült, keresztül a lápon, újabb gátat emelve a föld fölszíne alatti vízmozgásnak. Az elmúlt tizenöt év beépítései következtében olyan városszerkezet formálódott ki, amelyben csak a tó közvetlen közelében vezető utakon lehet a megnőtt gépjárműforgalmat lebonyolítani, mert a vendégeknek és a tulajdonosoknak valahogy el kell jutniuk hévízi szállásukra.
A kárpótlási folyamat sajátosságai és a helyi rövidlátás pedig oda vezetett, hogy a lápterületek jelentős része a kárpótlásra kijelölt földek közé került be. Az új, sokszor rossz jövedelmi helyzetű földtulajdonos erős és folyamatos nyomás alá helyezte és helyezi a helyi hatóságokat a külterületi ingatlanok belterületbe vonása érdekében, vagyis hogy beépíthetők legyenek ezek a területek is, azonnali és jelentős összeggel gyarapítván az eladókat.
A tömegturizmus fölfutása, a SZOT-üdülők szállodásítása megváltoztatta a helyi idegenforgalmi piacot. A nagy és kisebb szállodák árversenye oda vezetett, hogy a külföldi vendégek közt ma már döntő többségben vannak a kisjövedelmű, alacsony státusú nyugdíjasok, akiknek sem igénye, sem pénze nincs ahhoz, hogy magas minőségű helyi szolgáltatásokat vegyen igénybe. A szállodásítás nehéz helyzetbe hozta a régebben még virágzó panziók tulajdonosait, és az ő vendégeiket kiszolgáló egészségturisztikai szolgáltatókat is, hisz az egyre alacsonyabb státusú vendégek inkább választják az árban lefelé mozgó nagyszállókat.
A kisváros önkormányzata hol tehetetlenül szemlélte Hévíz turisztikai piacának gyors átrendeződését, hol tudva-tudatlanul elősegítette, kiváltotta a tavat és a minőségi idegenforgalmat veszélyeztető folyamatokat. A szóbeszéd szerint a város vezetőit a korrupció szele is megcsapta az építési engedélyek kiadásakor és az ingatlanok értékesítésekor. Ami mindvégig hiányzott az elmúlt tizenöt év helyi politikájából, az a hosszú távú szemlélet, meg a tavat minden áron megvédeni, s azt valódi minőségi hungaricummá fejleszteni kívánó igyekezet. Így nem is csodálkozhatunk azon, hogy ma Hévízen a mozgáskorlátozottak mozgását szinte semmi nem segíti.
De a tó és a hévízi idegenforgalom átalakulásáért nem hárítható az összes felelősség a város önkormányzatára. Mert az az önkormányzat-finanszírozás, amely az elmúlt évtizedben az országot jellemezte, egyáltalán nem kedvezett hosszú távú és minőségi tervek megvalósításának. Az önkormányzati feladatok növekedése, a központi forráselvonás mind oda hatottak, hogy a közösségek gyorsan értékesítsék ingatlanjaikat, s a befolyó összegekkel tömködjék be költségvetésük tátongó likait. Nem csoda, hogy a szomszédos települések is mind-mind Hévíz felé fejlesztettek, minél közelebb a tóhoz, annál nagyobb bevételekre tettek szert az ingatlanértékesítésből, a szállodaberuházásból. S hiába fogalmazták meg neves térségfejlesztők, mérnökök, környezetvédők, híres és megbecsült helyi szállodások, hogy átgondoltabban kellene a helyi fejlesztésekkel bánni, nem a mennyiségre, hanem a minőségre kellene törekedni a turizmusban. S hogy olyan országos és helyi rendeleteket, intézményeket kellene alkotni (például idegenforgalmi egyesület, igazgatóság), amelyek keretet és biztosítékot nyújthatnának ennek az egyedülálló magyar értéknek a megőrzéséhez.
Az elmúlt hetekben azonban betelt a pohár. Egy Keszthely közigazgatási területén, de a Hévízi-tó közvetlen közelében fölépíteni szándékozott ötcsillagos szálloda terve újra mozgósította a tó ökológiai rendszerének további károsodásától félő térségi polgárokat, civil szervezeteket. Hogy ez a beruházási elképzelés volt az utolsó csepp a pohárban, ahhoz minden bizonnyal az is hozzájárult, hogy Keszthely szocialista–szabad demokrata városvezetői nem tudták elhárítani magukról a gyanút, hogy anyagi érdekeik egybevágnak a beruházást megvalósítani kívánó szcientológiai kötődésű céggel. Aláírásgyűjtés kezdődött, a civil szervezetek a nyilvánossághoz fordultak (amelyek közül, a magyar sajtóviszonyokra jellemző módon, csak a Magyar Nemzet és néhány helyi kiadvány foglalkozott az üggyel), beadványokkal fordultak a környezetvédelmi hatóságokhoz, támogatást kérő levelet írtak Persányi Miklóshoz és Vizi E. Szilveszterhez. Mert úgy gondolják – s ezzel csak egyet lehet érteni –, hogy újra kellene gondolni Hévíz fejlődését és fejlesztését, hogy kormányzati és szakértői támogatásra van ahhoz szüksége a kisvárosnak és térségének, hogy a beindult káros ökológiai és ökonómiai folyamatoknak megálljt parancsolhassanak.
Nem tudjuk, hogy sikerrel járnak-e, s hogy a rövid távú, az ökológiai rendszerek összefüggéseit figyelembe nem vevő szemléletet fölváltja-e a hosszú távú, rendszerben, környezeti és gazdasági rendszerben gondolkodó helyi és térségi fejlesztés szemlélete. A Hévíz, a Hévízi-tó megmentésére összekovácsolódott polgári ellenállás sikere vagy sikertelensége pedig annak is jelzője lehet, hogy a rövid távú önérdeket minden elé helyező politikai és gazdasági összefonódások hálózatával sikerrel tudja-e fölvenni a küzdelmet az erőforrásokkal alig ellátott, ám nemzeti értékeinket összefogva megőrizni kívánó polgárok közössége.