Ennek nem utolsósorban az az oka, hogy e tilalom eltörlésétől sokan azt várják, az európai vállalatok könnyebben boldogulnak majd azon a piacon, amelynek meghódításáról régóta álmodoznak. Ám miközben az embargó feloldása a lépést ellenző Egyesült Államok és az Európai Unió között újabb – Kína számára gyaníthatóan édes – viszályt ígér, az eddig tiltott gyümölcsről, amelybe most az európai befektetők beleharapni készülnek, könnyen kiderülhet, hogy igencsak savanyú.
A Kína kapujában várakozó és a hatalmas piacban reménykedő nyugati vállalkozókat ugyanaz az álom vonzza az ázsiai országba, mint elődeiket az elmúlt kétezer esztendőben, de számukra is ugyanúgy keserű lehet az ébredés. Legalábbis így látja ezt Joe Studwell, aki jómaga egy évtizedet töltött gazdasági szakújságíróként Kínában és Hongkongban. A kínai gazdasági boom mítoszát szertefoszlató könyve A Kína-álom (The China Dream) címmel két éve került a könyvesboltokba, és a kínai gazdaság egyre súlyosabb, ám a felszínes szemlélő elől rejtve maradó problémáit elemzi. A szerző szerint a mindent lehengerlő kínai gazdasági teljesítményről alkotott képünk nem kis mértékben annak is köszönhető, hogy az erre a piacra belépő nyugati befektetők körében szokássá vált eltúlozni sikereiket, így dicsérve és ekképp nyerve el a nagy hatalmú pekingi bürokraták jóindulatát.
– Ezeknek az udvariassági köröknek Kínában nagy hagyományuk van – mondja kérdésemre a szerző, aki azt állítja: az üzletemberek azért lódítanak befektetéseik nagyságáról és a Kínában keresett profitról, mert úgy vélik, ezzel előnyökhöz jutnak majd.
– Akik nem látják át ezt a piacot, és mindezt komolyan veszik, könnyen tévútra léphetnek: akik jól ismerik Kínát, tudják, hogy a játék része ilyen sok sületlenséget összehordani – fogalmaz Studwell.
Mindennek ellenére nem titok, hogy az európai üzleti élet a fegyverembargó megszüntetését tekinti annak az udvariassági körnek, amelynek megtétele után reményei szerint busásan profitálhat abból, hogy erre a piacra könnyebben bejuthat.
A fegyverembargót Kínával szemben 1989-ben léptették érvénybe, miután a kommunista diktatúra brutálisan szétverte a diáktüntetést a pekingi Tienanmen téren. Brüsszel most, főként német és francia sürgetésre, szeretné megszüntetni ezt a ma már sokak által csupán fölösleges akadálynak tekintett intézkedést.
Az Amerikai Egyesült Államok ugyanakkor kifejezetten ellenzi az európai lépést, mondván, egy ilyen technológiai transzfer felborítaná a kényes erőegyensúlyt a térségben, és komoly veszélybe sodorná szövetségesét, a Kínától 1949-ben elszakadt Tajvant, ahol fél évszázad alatt a Kínából elmenekültek virágzó országot építettek a helyiekkel a kommunista óriás árnyékában.
Kína elsősorban olyan haditechnika beszerzését reméli, amellyel hatékonyabbá teheti az orosz piacról beszerzett tengeralattjáróit, rombolóit, rakétáit és vadászgépeit: harci számítógépes rendszereket és műholdas felderítőeszközöket. Amerikai vélekedések szerint egy ilyen fejlesztés komoly veszélybe sodorná a Tajvan védelmére rendelt amerikai erőket a Tajvani-szorosban, és igencsak megnövelné annak esélyét, hogy a kommunista állam erővel csatolja vissza az elszakadt országrészt.
Az Európai Unió azonban most nyilvánvalóan nem Tajvan sorsára, hanem inkább arra a 150 milliárd dollárra összpontosít, amely összegre a tavaly Kínával folytatott kereskedelmi forgalma rúgott. (Pekingi állítás szerint az Európai Unió mára Kína első számú kereskedelmi partnerévé vált).
E felbuzduló gyakorlatiasság jegyében jelentette ki pár napja Peter Mandelson, az EU kereskedelmi biztosa kínai tárgyalópartnerének, hogy a Kínával szemben 1989-ben elrendelt fegyverszállítási embargó mára már „anakronizmus”. E kijelentés is csak azt a vélekedést erősíti, hogy Brüsszel, bár tavaly még elhalasztotta az erről szóló döntést, az idén bizonyosan zöld jelzést ad a fegyverembargó eltörlésének, ekképp biztosítva, hogy az európai vállalatok megvalósíthassák álmaikat a világ legnépesebb országában.
Studwell szerint ugyanakkor az efféle álom már az ókori rómaiak idején katasztrofális következményekkel járó üzleti vállalkozásokba hajszolta bele a Kínában szerencsét próbáló üzletembereket, manapság pedig olyan kelepce jelent veszélyt a nyugati cégekre, amelyet az elemző „dinoszauruszcsapdának” nevez.
A dinoszauruszok ez esetben olyan vállalatok, amelyek halódó óriások: hagyományos piacaikon alulteljesítenek, és a hatalmas kínai piacban látják azt a lehetőséget, amely megmentheti őket a pusztulástól. Studwell példaként említi a digitális technológia térnyerése miatt veszélybe sodródott Kodak filmgyártó cég vagy a később a Boeing által felvásárolt McDonald–Douglas repülőgépgyártó kínai kalandját.
Studwell kiábrándító adatokat idéz: sok Kínában befektető kínai egyáltalán nem tudott profitról beszámolni az évek során, a legtöbben pedig csupán annyi hasznot realizáltak, amennyit a világ más részein is megkerestek. Az a kevés vállalkozó, aki valóban busás haszont jelenthet, a helyi szabályozás hiányosságait használta ki, illetve olyan terméket dobott piacra, amelynek gyártására nem akadt helyi versenytárs – ám ma már nehéz ilyen területeket találni. (Ilyen volt például a kilencvenes években a mobiltelefon-üzlet, ám végül itt is megjelentek a helyi gyártók, és a dömpingáron forgalmazott készülékek szétzúzták ezeket a piaci lehetőségeket).
A legutóbb a kínai autópiacról érkeztek elgondolkodtató hírek: miközben Kína az idén a világ legnagyobb autógyártója lehet, a piac növekedése megtorpant, a helyi gyártók versenye pedig arra késztette a külföldi befektetőket, hogy jelentősen csökkentsék áraikat, sok esetben egyértelműen veszteségessé téve a kínai piacon való jelenlétet.
– Az egyetlen igazán busás hasznot hozó üzlet a nyugatiak számára eddig az volt, amikor Németország az újraegyesítés után Kínának értékesítette az NDK raktáron lévő árukészleteit – fogalmaz Studwell.
Annak a válságnak a tünetei, amelyeknek hosszú távon óvatosságra kellene inteniük a befektetőket, leginkább a kínai bankrendszer működésében tetten érhetők. Az biztos, hogy a külföldi befektetések és a fellendülés miatt a kínai gazdaság „tele van pénzzel”, csak az nem biztos, hogy ezek a pénzek a megfelelő helyre folynak. Az állami kézben lévő bankok hitelezési gyakorlatától a nyugati bankároknak égnek áll a hajuk: az évek során ezek a pénzintézetek annyi behajthatatlan hitelt halmoztak fel, hogy az már az egész rendszer működését veszélyezteti. Ám az elmúlt években, amikor a kínai bankok is rákényszerültek, hogy nemzetközi standardok szerint minősítsék hiteleiket, kiderültek ezek az elképesztő számok. Studwell szerint azonban ekkor sem érkezett el az igazság pillanata, és ezt nem kis mértékben azzal a leleményességgel magyarázza, amellyel a kommunista országok lakói képesek megkerülni – és nem megoldani – a rossz kormányzati rendszerből adódó problémákat. Kínában így azt ötlötték ki: nemhogy szigorítanák a rendszert, hanem még több pénzt kölcsönöznek ki. Ennek következtében ugyan tovább szaporodtak a behajthatatlan követelések, ám arányuk csökkent az egészséges hitelekéhez képest, így a számok már jobban mutatnak. Mindezzel együtt az elmúlt három esztendőben a kínai bankok hitelállománya 65 százalékkal növekedett: ezért állítja Studwell, hogy Kína „a fejlődő országok történetének legnagyobb adósságbombáját építi”.
– Egy sor kísérlet történt arra, hogy ebből a slamasztikából kimásszanak, ám meglátásom szerint eddig csak súlyosbították helyzetüket – mondja Studwell.
Mindeközben a kínai gazdaság valóban teljesítő részének nem sok köze van Kínához: a majdnem kizárólag exportra termelő cégek, amelyek jó része tajvani és hongkongi vezetés alatt álló vállalkozás, aligha jelenthetnek vonzerőt a kínai piacra szemet vető nyugati cégek számára.
Európában mégis annyira erős a vonzódás a kínai piac iránt, hogy mindez elhomályosítani látszik azt a tényt: Kína emberjogi megítélése mit sem változott 1989 óta, sőt a terrorizmus elleni harc ürügyén Kína fokozta az országban élő mozlim ujgur „szeparatistákra” gyakorolt nyomást.
Európában a fő változást a korábbiakhoz képest a brit álláspont módosulása jelzi. Tony Blair miniszterelnök, aki az iraki kalandot ellenző francia–német tengellyel sokat csatározott, most elérkezettnek látta az időt, hogy bizonyítsa: Nagy-Britannia nem az USA bástyája Európában, hanem a kulcsfontosságú ügyekben Brüsszel mellé áll. Így az embargó eltörléséről szóló szavazáson a franciák és a németek méltán számíthatnak Nagy-Britanniára is.
– Ez a lépés nagyon rossz üzenetet küldene: bizonyos rezsimek úgy érezhetnék, hogy az emberi jogok kérdésében kompromisszum köthető – mondja kérdésemre Jana Hybaskova cseh európai képviselő, aki Brüsszelben azon dolgozik, hogy az embargó eltörlését cseh vétó akadályozza meg. És bár elegendő egyetlen ország nem szavazata ahhoz, hogy a kezdeményezés megbukjon, a képviselőnő nem fűz túl sok reményt a sikerhez.
– A holland EU-elnökség alatt is csak az történt, hogy sikerült elhalasztani a döntést, megakadályozni nem. Ma az a helyzet, hogy a további halasztásra sincs már meg a politikai akarat – mondja Hybaskova.
A képviselőnő figyelmeztet arra is: nem a Kínával folyó európai fegyverkereskedelem rejti a legnagyobb veszélyeket, mivel maga is úgy gondolja, hogy ezek az üzletek a szabályoknak megfelelően, a nagy nyilvánosság előtt köttetnének, sőt minden bizonnyal azt az etikai kódexet is betartanák, amely Brüsszel reményei szerint az embargó feloldása után az európai fegyvereladásokat szabályozná. Az igazi fenyegetést az jelenti, hogy mi lesz ezeknek a fegyvereknek, technológiáknak a további sorsuk. Hybaskova a szudáni Dárfúr példáját is említi, ahol nemrégiben járt az EU tényfeltáró küldöttségével, és ahonnan arról számolt be, hogy a menekülttáborokat támadó szudáni csapatok kínai gyártmányú rakétákat vetettek be.
Az Egyesült Államok nem is csinál nagy titkot abból: elsősorban a volt kommunista, ma már EU-tag országok vétójában bízik, hogy az embargó eltörlését megakadályozza. John J. Tkacik, a konzervatív Heritage Alapítvány elemzője néhány hete olyan cikket jelentetett meg, amelyben úgy fogalmaz, hogy „a Bush-adminisztrációnak meg kell kerülnie az Európai Bizottságot, és az Európai Unió 25 tagállamánál külön-külön kell lobbiznia, nagy hangsúlyt fektetve az új tagállamokra, amelyek még mindig emlékeznek a kommunista diktatúra fájdalmaira”.
Mivel Bush elnök múlt heti európai körútja ebben a kérdésben nem hozott áttörést, nyilvánvaló, hogy az amerikai diplomácia nyomása az új tagállamokra, köztük Magyarországra a vétó érdekében fokozódni fog. Az USA leginkább Csehországban bízhat, ahol eddig sem óvatoskodtak Kínával, ha a kommunista diktatúra bírálatáról volt szó, az pedig köztudott, hogy az utóbbi időben Prága Fidel Castro orra alá is sok borsot tör.
Emlékezetes, az EU 2003 márciusában befagyasztotta diplomáciai kapcsolatait Fidel Castro rezsimjével, miután a kommunista ország 75 kubait börtönzött be politikai okokból. Az EU ekkor arra is kötelezettséget vállalt, a kubai másként gondolkodókat azzal támogatja, hogy meghívja őket a követségi rendezvényekre. Erre a lépésre Castro is befagyasztotta kapcsolatait a diplomáciai kirendeltségekkel. Tizennégy hónap fagyos viszony után az új spanyol szocialista kormány kezdeményezte a diplomáciai szankciók feloldását, ám amikor azt is javasolta, hogy az EU ne hívjon meg követségeire többé kubai ellenzékieket, Prága vétóval fenyegetőzött Brüsszelben, Václav Havel volt cseh elnök pedig több európai napilapban véleménycikket jelentetett meg, amelyben az EU-t azzal vádolta, hogy „úgy táncol, ahogy Fidel Castro fütyül”.
A kínai embargóval kapcsolatban Hybaskova kérdésemre leszögezte, bízik abban, hogy Csehország „nagy érzékenységet” tanúsít majd ebben az ügyben is. Bár túlzásnak tartotta azt a megfogalmazást, hogy Prága lenne ebben a kérdésben az emberi jogok utolsó bástyája Európában, kijelentette, „megkíséreljük, hogy a miénk legyen az utolsó szó”.
origo.hu
Videón az öngyilkos manőver: így ne előzz, ha élni akarsz
