Würzburg városában a kereszténység gyökerei egészen a VII. századig nyúlnak vissza. A legenda szerint Szent Kilián ír szerzetes, püspök térítette meg a környék lakóit, amikor a „Wirciburc”-nak nevezett erőd mellett – ahogyan legrégebbi életrajzában olvassuk, a „csodálatosan bájos helyen” – letelepedett. Sikerült is megkeresztelnie a keleti frankokat, különös tekintettel a fiatal Gozbert hercegre. Csakhogy Kilián a jelek szerint túl sokat kért a hercegtől: azt várta el tőle, hogy hagyja el bátyja özvegyét, Geilanát, aki ez idő tájt élettársa volt. Gozbert nagy sóhajtozás közepette még csak-csak hajlott volna a szeretett asszony elbocsátására, azonban a hoppon maradt sógornő bosszút forralt, és az első adandó alkalommal, amikor Gozbert távol volt, orvul meggyilkoltatta Szent Kiliánt. Az imádkozó szerzetest társaival együtt lefejeztette, a tetemeket pedig elásatta a celláikban, és hogy kerülje a feltűnést, istállót rendezett be a hajdan kolostorként szolgáló egyszerű épületben. Hogyan, hogyan nem, e rémes bűntény önmagában még nem szúrt szemet Würzburg lakóinak, ám hamarosan csoda folytán fény derült a gaztettre, a gyilkos megőrült, a vértanúk holtteste pedig előkerült. A város népe a csodák hatására megtért, Nagy Károly az utókor okulására előmozdította Kilián püspök kultuszát, aki Würzburg védőszentje lett.
A Majna-parti város és az egyház kapcsolata nem volt mindig felhőtlen, de Würzburg virágzó tudományos és kulturális élete javarészt különböző püspöki kezdeményezéseknek volt köszönhető. Legtöbbet talán Julius (1573–1617) püspök tett a város felvirágoztatásáért, ő alapította például a híres würzburgi egyetemet, amely a katolikus teológia fellegvára lett. A XVII–XVIII. század a lassú gyarapodás és építkezések ideje volt. Ekkor élt itt Thomas Höflich, a Keresztelő Szent János-templom plébánosa és a Szent Kilián Szeminárium igazgatója. Höflich legjelentősebb irodalmi tette valószínűleg Centuria funebris című kötetének kiadása volt. E munka száz elmélkedésszerű prédikációt vagy prédikációszerű elmélkedést tartalmaz, a szerző az egyes részeket a lehetséges megboldogultak kezdőbetűi szerint rendezte. Az egész munka egységes, barokk teatralitással készült, szemünk előtt vonulnak le az élet színpadáról a társadalom legkülönbözőbb rendű és rangú szereplői. Az elmélkedések egy rövid szentírási mondatot tartalmaznak, és ehhez kapcsolt bölcsességet fejtenek ki, általában olyan szövegeket, amelyek jól illenek az elhunyt hajdani hivatalához. Apát, aszkéta, nemes ifjú, ügyvéd, művész, udvari ember, báró, polgár, keresztény, feleség, politikus, gyermek, orvos, katona, kereskedő, erős férfiú vonul el a színen előttünk e bizarr, kései haláltáncban. Bizonyára temetési beszédek készítéséhez lehetett leginkább segítségükre a XVII–XVIII. század lelkipásztorainak Höflich munkája, de az is lehet, hogy a kor moralistái ugyancsak szívesen lapozgatták a szellemes szójátékokba csomagolt, számtalan klasszikus és kevésbé klasszikus szerzőt idéző latin bölcsességeket a mulandóságról. Az 540 oldalas könyv végső tanulsága mai szemmel nézve kissé sovány, de kétségkívül igaz. Így foglalhatnánk össze: a halált senki sem kerülheti el, minden és mindenki mulandó.
A könyv első kiadása a würzburgi Quirinus Heyl udvari könyvkereskedő költségén készült, és szép rézmetszettel került forgalomba. A felhőkből a Szentháromság szimbóluma tekint le egy csontkamrához hasonló színre, amelynek antik oszlopfőin emberi koponyák állnak gúlába rakva. A kép közepén a halál kegyetlen angyala falovacskával játszadozó, menekülő gyermeket vonszol magával, míg a másik csontkezében tartott villámmal egy agg férfira készül lesújtani. Mindenütt mulandóság és pusztulás.
Thomas Höflich könyvének magyarországi népszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy hét esztendővel az első würzburgi kiadás után Nagyszombatban is kinyomtatták a jezsuiták sajtóján, és e magyar editióból, Friedl Ádám János munkájából szerte az országban találhatunk példányokat.
Valamivel ritkább nálunk az eredeti würzburgi kiadás, de nem teljesen ismeretlen. Az 1686-ban Heyl könyvkiadó és kereskedő költségén nyomtatott Centuria funebris egyik viseltes példánya több mint kétszáz esztendős adományozásnak nyomait őrzi, amely gesztus mögött régi-régi barátság sejlik föl. A könyv szennylapján három tulajdonosi bejegyzést találunk. A legrégebbi szerint Serfőző Vince kiérdemesült lévai házfőnök Gyárfáss Lászlónak ajándékozza a kötetet 1789. október 28-án. A második bejegyzés már a lévai rendházé, melynek könyvtárába került a kötet, a harmadik pedig a jászberényi kolostoré, ahová több más könyvvel együtt akkor vihették át, amikor, nem sokkal a könyv ajándékozása után, II. József rendelete következtében megszűnt a lévai ferences rendház.
Az ajándékozó és az ajándékozott, Serfőző és Gyárfáss közel egy időben születhetett, iskoláikat egyszerre végezték, s mindketten a szalvatoriánus provincia teológiai tanárai lettek. Éveken keresztül tanítottak együtt, s talán innen származott barátságuk. Aztán távol kerültek egymástól, legalábbis fizikailag. A rendtartomány ebben az időben elég jelentős kiterjedésű volt, a közlekedés korabeli lehetőségei pedig meglehetősen korlátozottak. Időnként mégis találkoztak, és megajándékozták egymást. Nem ez az egyetlen kötet, amelynek bejegyzése e gondoskodó figyelmet tanúsítja.
Aztán a hajdani kollégák, szerzetestársak, talán barátok megöregedtek, és őket is utolérte a halál: Serfőző Vince 1803-ban halt meg Vácott, Gyárfáss László pár évvel később, 1809. október 29-én Szegeden. Akár az ő temetésükön is használhatták volna Höflich paptemetésre írt beszédét, ha ennyi idő alatt ki nem ment volna a divatból a würzburgi plébános, kanonok és szemináriumi igazgató kora barokk könyve.
origo.hu
Videón az öngyilkos manőver: így ne előzz, ha élni akarsz
