Bemehetnék közéjük? Már ha akarnék – tenném hozzá, de Horkai Zoltán int a fejével, hogy inkább tegyek le a farkasaival való közeli ismerkedésről. Nem mintha bántanának, nyugtat meg, de a nagy ugrálásban öszszeszaggatnák a kabátomat, és könnyen lehet, hogy megijednénk egymástól, ennek pedig nem sok értelme volna.
A farkasok ilyenkor, tavasz közeledtével amúgy is felfokozott érzelmi állapotban vannak: már javában tart az udvarlás ideje és ezzel együtt az új falkarangsor kialakítása.
Horkai Zoltán gyermekkora óta rajong a farkasokért, élete nagy vágya teljesülhetett be, amikor felnevelte az első kölyköt. Azóta sokfalkányi farkassal foglalkozott a filmgyár egykori gödöllői állattelepének többhektáros parkjában, elsősorban filmforgatásokon dolgozik velük. Az itt élő állatok félszelídek, ami azt jelenti, hogy legtöbbjüket még a szemük kinyílása előtt vették el az anyjuktól, és ember nevelte őket az első hónapokban. Ezért nem félnek sem az emberektől, sem a civilizációs eszközöktől, de Horkai Zoltán mindenkit figyelmeztet: a farkas nem kutya! Hiába dajkálta ember, ha felnőtté, netán falkavezérré válik, a pótszülőjét is szemrebbenés nélkül a nála alacsonyabb rangúak közé sorolja, elvárva tőle is a tiszteletadást.
Aki olvasta Farley Mowat kanadai biológus Ne féljünk a farkastól! című könyvét, annak a gyönyörű ragadozók említésére is átmelegszik a szíve. Mowat ugyanis hosszú ideig élt farkasok közvetlen közelében Kanada északi részén, és olyan szellemesen és szórakoztatóan írja le a nagyragadozók társadalmát, mintha a történet egy angol falucskában játszódna, csak éppen a helyi Miss Marple hiányzik az ezüstös bundájú társaságból. Horkai Zoltán is szereti ezt a könyvet, de ő másként látja állatait. Bár azt ugyancsak megfigyelte, hogy az európai erdőkben élő farkasokba genetikusan beleivódott az embertől való félelem, hiszen évezredeken át a szó szoros értelmében tűzzel-vassal irtották őket, méreggel, hurokkal, vad kutyákkal tizedelték meg soraikat. Ma kevés olyan európai ország van, amelyik százakban számolhatná farkasait. A sarkvidéki farkasok sokkal kevesebb rossz tapasztalatot szereztek, ők még nem halálos ellenségként tartják számon az emberi fajt.
Azt viszont senki sem tagadhatja, hogy van ezekben az állatokban valami varázslatos. Vastag, dús téli bundájukban lenyűgöző látványt nyújtanak, a szemükbe nézni pedig élmény: tekintetük kristálytiszta, büszke és intelligens. Közben Horkai Zoltán tovább magyarázza, miért is kell ebben az időszakban szétosztania farkascsapatait. Ez az az időszak, amikor a falkában kialakul az új rangsor. Azokat az állatokat, amelyek az új felnőttekkel szemben nem tudják megtartani a rangsorban eddig betöltött helyüket, vagy hátrább sorolják, vagy elkergetik a falkától. Bonyolult a farkasok társadalma: könnyen lehet, hogy éppen a legerősebb lesz az, amelyik ellen több gyengébb összefog, és döbbenetes lélektani hadviselést folytatva a tudtára adják: neked nincs helyed közöttünk.
Horkai Zoltán szerint ezek a tél végén falka nélkül maradt, magányos példányok azok, amelyek rászorulhatnak arra, hogy a települések közelébe húzódjanak, és megdézsmálják a ház körüli jószágot. És bár ez Magyarországon szinte alig fordul elő, mégis fenntartja – Piroska és a hét kecskegida okán – a farkasokról kialakult kedvezőtlen képet.
Magyarországra soha nem jött át Szlovákia, illetve Horvátország felől húsz–huszonötnél több farkas, az elmúlt nyarat pedig kifejezetten „katasztrofálisnak” minősítette dr. Szemethy László. A gödöllői Szent István Egyetem kutatója az Európai Unió által kiirt Life program keretében 2002 óta féléves rendszerességgel igyekszik felmérni munkatársaival a magyarországi nagyvadállományt, elsősorban a hiúzok és a farkasok jelenlétét.
A felmérés két pillérre támaszkodik: kérdőívek segítségével gyűjtik be a vadgazdálkodási szakemberek információit, majd az eredmények ismeretében évente hatszor helyszíni megfigyelést végeznek elsősorban az Északi-középhegységben. Habár a terület nagy, és a hátrahagyott nyom kevés, a kutatásban részt vevő szakemberek igyekeznek felderíteni minden elemezhető jelet: lábnyomokat, ürüléket, elhagyott zsákmányt, szőrt. Szerencsés esetben ezekből az anyagokból DNS-minta is begyűjthető, ami lehetővé teszi az állatok egyedi azonosítását. Ezenkívül segít meghatározni azt is, honnan jöttek, rokonságban állnak-e egymással, mit ettek, egészségesek-e.
A vizsgálatok szerint rendszeresen Zemplénben, Aggtelek környékén tűnnek fel farkasok – feltehetően a Felvidékről érkeznek –, s rendszertelenül észlelhető a jelenlétük a Bükk-fennsíkon, alkalomszerűen a Duna–Tisza közén és a Dráva-fennsíkon.
Abban minden szakértő egyetért, hogy a hiúz és a farkas természetes visszatelepedése még a kezdeti szakaszánál tart, és igencsak sérülékeny folyamatnak látszik, elsősorban az illegális kilövések, másodsorban a civilizáció terjeszkedése miatt. Szlovákiában állampolgári kezdeményezésre talán leveszik a hiúzt és a farkast a vadászható állatok listájáról. Ugyanakkor hamarosan elkészül a Bártfa és Kassa közötti autópálya, amely lehetetlenné teszi, hogy a területen átvonuljanak a vadak, s könnyen lehet, hogy a farkasok útját is elvágja majd. Talán javíthat a helyzeten a Természetvédelmi Világalap (WWF) által kidolgozott Átjárható határokat a nagyragadozóknak! program, amely a magyar és a szlovák nagyvadvédelmi együttműködést támogatja.
Szemethy László és kutatótársa, Márkus Márta több kérdésre is választ keres: a magyarországi erdők vadsűrűsége vonzza-e hozzánk a Kárpátok nagyragadozóit, vagy az ottani falkákból kiszorult, gyenge példányok keresnek nálunk menedéket, esetleg ezek a farkasok már az országhatárokon belül születtek? Valójában arra sincs válasz, mi okozza a XX. század vége óta tapasztalható állománynövekedést.
A legfőbb kérdés mégis az, hogy miért jó, ha a hiúzok és a farkasok megtelepednek Magyarországon.
Farley Mowat említett könyvében eszkimó legendát idéz, amelyben a főhős arról panaszkodik a nép ősanyjának, hogy az emberek csak a kövér és szép rénszarvasokat vadásszák, ezért a föld satnya és beteg állatokkal lett tele. Az ősanya így válaszol: „Szólok majd Amaroknak, a Farkasistennek, ő pedig szól gyermekeinek, hogy egyék meg a beteg, gyenge, apró rénszarvasokat, és akkor a föld megmarad a kövér meg erős rénszarvasoknak.” Az ökológia alapszabályai azóta sem változtak. Európa-szerte ma is vizsgálják, hogy milyen hatással vannak a nagyragadozók egy adott terület vadállományára. Ma már senki sem vitatja, hogy ez a hatás messzemenően pozitív, ugyanis a ragadozók igyekeznek a lehető legkisebb energiabefektetéssel vadászni, ezért a beteg, sérült, öreg, legyengült egyedeket kapják el, és ezzel egyértelműen javítják az állomány minőségét, ellentétben a sportvadásszal, aki a legszebb trófeát akarja megszerezni.
Jana Strnádova szlovák biológus arra a következtetésre jutott, hogy a Felvidéknek azokon a területein, ahonnét a csúcsragadozók hiányoznak, egészségtelen módon elszaporodtak a különféle patások. A populációk szociális és korösszetétele kedvezőtlen, ráadásul számos betegség is elterjedt közöttük, ezek közül a legsúlyosabb a házisertések és a vaddisznók között egyaránt pusztító sertéspestis, amelynek terjedését jobb híján eddig úgy akadályozták meg, hogy az egész vaddisznóállományt kilőtték. Jana Strnádova öt év adatait vetette egybe, és azt tapasztalta, hogy az összes sertéspestises eset 92,9 százaléka olyan területeken fordult elő, ahol nem élnek farkasok. 1997-ben egyetlen farkaslakta erdőben sem találtak az állatorvosok pestises vaddisznót, ugyanis a farkasok megakadályozták, hogy a fertőzésnek leginkább kitett fiatal, gyenge, beteg állatok terjesszék a járványt.
Szemethy László ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a magyarországi farkasok is ki vannak téve fertőzéseknek, elsősorban az oltatlan falusi kutyák miatt. A két fajta nemcsak a szopornyicát és a veszettséget kaphatja el egymástól, hanem párosodhatnak is. Ha pedig ez így van, genetikailag azonos két fajról kellene beszélni – a két állat mégsem egyforma. A neves magyar etológus, Csányi Vilmos úgy fogalmaz: a kutya emberi „csinálmány”. Ennek bizonyítására egyetemista lányok vállalkoztak arra, hogy még vak, újszülött kiskutyákat és kisfarkasokat nevelnek fel. Virányi Zsófia, aki ma már végzett etológus, így emlékszik az első napokra:
„Májusban születtek meg az apróságok. 2001-ben négyet, egy évvel később kilencet neveltünk fel közülük. Május elejétől 40–50 napon át nem volt egyetlen átaludt éjszakánk sem: eleinte kétóránként keltettek a kicsik, később megelégedtek négy–öt órával. A minél szorosabb kapcsolat érdekében éjjel-nappal velünk voltak: nappal kis »kenguruzsebben« hordtuk őket a hasunkon, éjszaka pedig együtt aludtunk – a földön természetesen, mert azért az ágyat még később is szerettük volna használni. Hét–nyolc hetes korukban kezdett megmutatkozni az igazi természetük. Nemcsak vízszintes irányban mozogtak, mint a kutyák, hanem mindenhova fel akartak mászni, és meg is tették: szék, asztal, szemetesvödör nem jelentett akadályt. Mindent kiborogattak, mindent megrágcsáltak – akár a kiskutyák ugyanebben az életkorban.”
Virányi Zsófia körül három kutya tapossa egymás sarkát, amikor találkozunk az ELTE etológiai tanszékének folyosóján. Ezek az állatok is részt vettek a kísérletben, azóta is bejárnak a tanszékre „dolgozni”. Miközben beszélgetünk, két nagyobb kutya Zsófia lábához fekszik, és imádattal lesi minden szavát, a legkisebbik, a foltos Oszkár pedig felmászik az ölébe. Ezek után nincs mit kérdezni arról, milyen tapasztalatokat szerzett a kutyák nevelésekor: szinte nem volt olyan résztvevő, aki ne tartotta volna meg a nevelt kiskutyáját.
– Tessék, pontosan látszik, hogy mi az alapvető különbség kutya és farkas között – mutatja Virányi Zsófia. – A farkasoknak nincs szükségük emberre, ha meglátogatjuk őket, örülnek nekünk, de nagyon jól megvannak nélkülünk. Számos kísérletet végeztünk a kiskutyákkal és a kisfarkasokkal, az egyik leglátványosabb közülük az volt, amikor olyan helyre tettük az ételüket, ahol egyedül nem érhették el. A farkasok keményen küzdöttek, s amikor rájöttek, hogy a dolog nem fog menni, feladták. A kutyák, amint felmérték, hogy nem boldogulnak, kerestek egy embert, aki segít nekik. Ha a kiskutya elől elvettük, amit evett, a szeme sem rebbent. A farkas nem hagyta magát, csüngött a húson.
– Mennyi idős korukig nevelték őket?
– Három–négy hónaposan vissza kellett vinni őket Gödöllőre, mert szétszedték a lakást, agresszívak voltak más állatokkal szemben, és az idegen emberek sem voltak biztonságban a közelükben. A farkaskölyköket hidegen hagyja mindenféle tiltás, hiányzik belőlük az a megfelelni akarás, ami a kutyákban megvan. Ha szidtuk őket, agresszívak lettek, egy idő után nem lehetett velük nyugodtan sétálni sem, mert nem jöttek vissza, ha hívtuk őket. Érdekes volt a kutyákhoz való viszonyuk is. A farkasok kommunikációja sokkal színesebb, mint a kutyáké, az volt a benyomásom, hogy a vizsláim mélységesen lenézték az ő szemükben ripacs és idétlen kisfarkast. A farkas viszont – mikor már kicsit nagyobb lett – megcsipkedte az idegen kutyákat. Ha azok védekezni kezdtek, prédának tekintette őket, és támadott, ha viszont rámordultak, a fajtársnak járó kommunikáció szerint viselkedett. A mi kísérletünk a világon egyedülálló, és tökéletesen megmutatta, hogy a kutya – hiába azonos többé-kevésbé genetikailag a farkassal – mentálisan alkalmazkodott az emberhez. Ezt kísérletek sorával bizonyítottuk, de azt még meg kell írnunk, hogy ez nekünk, nevelőknek milyen nagy élmény volt.
Félelem a nagyragadozóktól
Magyarországon az emberek fele úgy tudja, élnek nálunk farkasok, a lakosság másik fele viszont meg van győződve arról, hogy a mai ország területén nincs egy példány sem.
A szlovákiai közvélemény-kutatások szerint a szlovákok 20 százaléka úgy vélekedik, hogy a farkasok jelenléte olyan komoly gondot jelent, amelybe nem szabad beletörődni, és csak a megkérdezettek 14 százaléka örül nekik. A megkérdezettek egyharmada szerint a farkas veszélyes az emberre, 26 százalékuk szerint viszont nem az. A magyarországiak nagyon veszélyesnek gondolják a nagyragadozókat – különösen a farkast és a medvét. Elsősorban a falvakban élőknek vannak nagyon ellenséges érzületeik velük szemben, nyilván azért, mert nagyobb esélyt látnak a szemtől szemben való találkozásra.
A szlovákok egyötöde a farkasok jelenléte miatt fél az erdőben járni, hét százalékuk sötétedés után az utcán is fél, 14 százalékuk csak a gyerekeit félti az erdőben a nagyragadozóktól. A megkérdezettek 14 százaléka gondolja úgy, hogy a farkasoknak védelemre van szükségük. A magyarok 54 százaléka ellenérzésekkel viseltetik a visszatelepítésükkel kapcsolatban, az viszont egyértelműen kiderül a WWF kutatásaiból, hogy minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, és minél jobb a gazdasági helyzete, annál inkább elfogadja a nagyragadozók magyarországi jelenlétét.
