Köznapló

Február 25., péntek
A kommunizmus áldozatainak napján mindenki emberéletekre gondol, s ez így van jól, mégsem kéne elfeledni, hogy voltak másféle veszteségek is. Ha nincs a szörnyű eszme, és nem olyanok a terjesztői, mint Kun Béla, Szamuely, Rákosi Mátyás és annyi tejtestvérük máig, akkor egyformán beszéltünk volna az iskolában és otthon, nem lett volna a munkásból tolvaj a gyárban, sem a parasztból a téesztáblákon, hogy majd a rendszer bukása után a tegnapi káderek árusítsák ki az egész országot. Ha ez az eszme nincs, nem volna annyi tört lélek – pedig hazát építeni csak egészséges lelkűek tudnak –, és nem görbülne kérdőjel minden mögé, ami magyar.
Minden másként alakul, ha nincs az a lavina, amely a kommünnel indult, és folytatódott az országdarabolással, a fehérterrorral, nem kerül vonat alá József Attila, nem hal éhen Derkovits, nincs Don-kanyar és malenkij robot, nincs kuláklista és államosítás, se Sztálin-kantáta, se ötvenhatos forradalom, nem végzik ki Mansfeld Pétert, nem hagyja el az országot megint negyedmillió, és nem felel a nyolcadikos osztályvizsgán kettesért egy tizenhárom éves fiú oroszból, holott a többi tárgyból jelesre áll.
Az a kisfiú én voltam, és lelkem máig ható következményét viseli annak a dacnak, hogy mikor német helyett megint oroszt kellett tanulni, azt mondtam: nem. És bármikor felszólítottak az órán, csak annyit feleltem: nem készültem, nem tudom. Nem volt ez hősi tett, ellenállás vagy ahhoz hasonló, amiről annyian meséltek a rendszerváltás után a mellüket döngetve a fórumokon.
Annak a fiúnak nem lett volna szabad ezt tennie. Fociznia kellett volna, fára mászni, nyárson szalonnát sütni, dalainkat énekelni, ámulva nézni, mikor tavasszal kifakadnak a rügyek, ez lett volna a dolga. Ám az a kor beletáplált valamit, ami csepp híján koravénné tette, s hogy mégsem lett az, annak köszönhette, hogy egészséges volt, és találkozott a Lajos utcai általánosban egy Kiss nevű történelemtanárral, aki – ma sem érti, miért – magázta, és Végh úrnak szólította.
Már jócskán május volt, mikor az egyik szünet végén intett, menjek vele, a folyosó beugrójának takarásában hirtelen megállt, és azt mondta: ez képtelenség, maga tönkreteszi a szüleit. Gimnáziumba fog menni, Végh úr, az országnak tanult emberekre van szüksége. Olyanokra, akik tudják, mikor mit kell tenniük. Úgy beszélt velem, mint felnőttel, tán ezért sikerült kipréselnem magamból, hogy „azt teszem, amit a tanár úr kíván”. Ő lett az oroszvizsga-biztos, megmondta, melyik olvasmányból készüljek, abból készültem, és megkaptam a kettest.
Nem tudom, hová vetette a sors, remélem, eljut hozzá: ezúton köszönöm Kiss Györgynek, amiért nem hagyta, hogy abból a buta, dacoló kisfiúból egy kíméletlen eszme korai áldozata legyen – így nem lettem az…

Február 27., vasárnap
Mindig csodálkozom, mikor olyanok életéről olvasok, akik idegenként is szerettek minket, jó hírünket keltették a világban, mégis megfeledkeztünk róluk. Magamtól kérdezem, pedig mástól kéne, miért nem viseli utca ismét Vilma királynő nevét, aki az első világháború után sok száz éhező magyar gyermeket fogadott be, vagy Mahlerét, aki három évig a királyi Opera főigazgatója volt, és pesti működését a világ minden szakírója számon tartja. Az ő fényük még pislákol a közemlékezetben, Raoul Francé nevét viszont senki nem ismeri. Utoljára Bálint gazdától olvastam róla pár sort, de mi az ahhoz képest, amivel ennek a tudósnak tartozunk.
1874-ben született cseh anyától és francia apától, e két nyelven kívül beszélt németül és akcentus nélkül magyarul, és jó érzés tudni, hogy magyarságára büszke volt. Mint minden tehetségnek Közép-Európában az első világháború után, hányatott élete volt, tele kacskaringókkal, szeszélyes fordulatokkal. Kereskedelmi akadémiát végzett, hallgatott néhány évet az orvosi karon, utoljára pedig Entz Géza tanítványa lett a Műegyetemen. Nehéz felsorolni, hány helyen élt és dolgozott: kezdte Bécsben, folytatta Pesten, majd Magyaróvár, Breslau, Braunschweig, München, Salzburg és Dubrovnik következett, mígnem a második nagy háború viszszasodorta megint Budapestre. Itt halt meg 1943. október 3-án. Díszsírhelyet kapott Farkasréten, ám az özvegy halála után, 1971-ben hamvait exhumálták, és mellé helyezték az ausztriai Oberalmban.
Az apropót, hogy szólhassak róla, az életrajzából kapartam ki: most száz éve, hogy belefogott európai hírű munkájába. Mert ahogy az állatvilágot Brehm hozta közel hozzánk, A növények életét Raoul Francé írta meg olyan hozzáértéssel és szeretettel, ahogy azóta sem sikerült senkinek. Mi a titka ennek? Talán Francé meggyőződése, hogy „a műveltség semmiképp nem nélkülözheti a vallást, mert a vallás nem egyéb, mint az én és a világegyetem közti különbség felismerése. A művelt embernek azonban filozófusnak is kell lennie” – hozzátehette volna még, hogy ugyanúgy művésznek. Raoul Francét ugyanis, aki nálunk Francé Rezső néven élt és dolgozott, a rajz művészeként is becsülték. Képei láttán csettintettek a grafikusok.
A másik ok, amiért emlegetem, hogy íróink sem tudtak olyan finomsággal szólni a magyar erdőről, mint ez a természettudós, amellett jó száz évvel előbb felismerte, mivel jár a kíméletlen természetpusztítás. Néha rá lehet bukkanni egy-egy könyvére az antikváriumokban, így vettem meg A föld életét, a Kerti sétákat, A lét forrását, A növények szerelmi életét, s különösen így, tél végén, várva a tavaszt, szívesen üti fel őket az ember, mert ilyen sorokra lel bennük: „Feleszméltünk végre. Beláttuk, hogy nem élhetünk helyesen, ha nem ismerjük a világ törvényeit, és az új, objektív filozófia hajtóereje, mely a természet ismeretéből fakadt, objektív módszerével a kultúrélet egyik kövét a másik után illeszti be a maga világába. Ez pedig a gyógyulás jele. Régen boszorkányságot jelentett, ha megcsókolták a földet. Pedig mi sem tehetünk mást: nekünk is rá kell borulnunk. Hiszen az anyánk. Új utakat kell találnunk, amelyek visszavezetnek az anyatermészethez, és meg kell találnunk a hazai rög új szentélyeit…”
Halála után felesége kiadott egy könyvet: R. H. Francé – Lebenslehre für Jedermann. Ein Brevier zu harmonischer Lebensgestaltung címmel. Ezt a breviáriumot, amelyet a harmonikus életről nem egy amerikai színésznő vagy valamelyik magyar szélhámos írta, hanem egy bölcs tudós, legalább a divat kedvéért lefordíthatná valaki.

Február 28., hétfő
Hogy mitől rideg a mai világ, arról meggyőződhettem ma is, bekapcsolva a tévét. Egy görög falu templomát mutatták, az áttört toronyban hat kis harangot, amelyek zsinórját három növendék pap rángatta, összevissza testmozgásukból mégis harangjáték lett, gyönyörű, a faluban megálltak az emberek, hallgatták, a hangos férfiak is elnémultak a kávézóban, és senki nem gyújtott rá, amíg szólt a harang.
Itthon egy nógrádi faluban számítógépes szerkezetet fabrikált egy ügyes fiú, gombnyomásra minden betáplált dallamot eljátszik, és „csaknem úgy hangzik, mint egy harangjáték”. Az idézőjel közti fél mondat egy falubélié, mutatták mögötte az utcát, láttam, hogy nem állt meg senki, még csak nem is lassított, de hát miért is? Ami „csaknem” úgy hangzik, mint egy harangjáték, az nem harangjáték, csupán imitálja azt, s még egy ateista is megérti, hogy a lélekre csak az tud hatni, ami az, aminek mondják, akkor is, ha zsineggel rángatják háromfelől.
Nálunk ennek vége, ez elmúlt, ma közönyösen fújják a füstöt akkor is, ha délben harangoznak, talán azért, mert tudják, hogy gombnyomásra indul épp úgy, ahogy az emberek többsége is gombnyomásra cselekszik, bár azt hiszi, maga irányítja tetteit. Ha tudná, hol és kik nyomkodják a gombot, amellyel ide-oda lökik, húzzák, taszigálják, akkor tán visszatérne ahhoz, amit ősei sosem mulasztottak el harangszót hallva: megemelné a kalapját, vagy ha nincs kalapja, keresztet vetne.

Március 1., kedd
Ez igazán szórakoztató. Óriási szótöbbséggel újraválasztották a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökét. Valaki azt mondta, azért, mert az ügyvéd úr csöndes, finom ember. Hogy a magyar futball egésze zajos csődben van, arról nem esett szó. Állítólag nem sikerült beiktatni a napirendbe.

Március 2., szerda
Két rövid történet II. Józsefről, egyiket sem tanítják a magyar iskolákban. Pedig kéne: tanulságosak.
A császár 1784-ben megkérdezte arisztokratáinkat, alkalmas-e arra a magyar, hogy az ország hivatalos nyelve legyen. Pállfy, a kancellár gyűjtötte össze a válaszokat, amelyeknek lényege így hangzott: a magyar nyelv nem alkalmas erre. Ezért folyt a törvénykezés továbbra is latinul, s ennek okán rendelte el a császár két év múlva, hogy a latin, mint holt nyelv, már nem érvényes, helyette a birodalmi nyelv, a német lesz hivatalos.
A másik történet csupán annyi, hogy Blumauer, a kiugrott bécsi jezsuita, aki egyrészt II. József udvari cenzora volt, másrészt Born szabadkőműves-páholyának költője, megbízást kapott, hogy verseinek olvasóit hangolja a papság ellen.
Itt akár be is fejezhetném, de hiányzik a történetből még némi fűszer. Nos, van kéznél az is, bár lehet, hogy csípni fogja a szemet. Mert arról van szó, hogy Haydn, az Esterházyak udvari zenésze 1785. február 11-én tagja lett a Zur wahren Eintracht (Az igaz egyetértés) szabadkőműves-páholynak. Ajánlói Apponyi Antal gróf és Franz Philipp von Weber bécsi udvari tanácsosok voltak. És a menü végén legyen a torta az, hogy Haydn két oratóriumának, az Évszakoknak és a Teremtésnek szoprán szólistája Mária Terézia volt az udvari előadásokon. Tessék, lehet bátran bogozgatni a kusza szálakat, amelyek a Habsburg-házat, a magyar arisztokráciát és a nemzetközi szabadkőművességet összekötötték.