Vihar Manchesterben

Az angol Manchester United felvásárlása mindenkit megdöbbentett. Különösen azért, mert az új tulajdonost, bizonyos Malcolm Glazert eddig nem foglalkoztatta a labdarúgás, csak a pénz, s e helyzeten gyaníthatóan a Manchester sem fog változtatni.

Nem tudjuk, hogy a Manchester United (MU) skót munkáscsaládból származó menedzsere, Sir Alex Ferguson ismert passziói, a zongorázás és a lóversenyzés mellett olykor az irodalomra, azon belül Shakespeare műveinek lapozgatására is szakít-e időt. Ha igen, akkor múlt hét csütörtök–pénteken, III. Richárd szerepébe élve magát, így sóhajthatott fel: „Klubomat egy lóért!”
A tréfásnak szánt irodalmi párhuzam a tekintetben azonban nagyon is helyénvaló, hogy amennyiben Ferguson hovatovább húsz éve tartó uralkodása az Old Traffordon királyságnak tekinthető a mai – miként ez a példa is mutatja –, mindenekelőtt profitorinentált labdarúgásban, akkor az edző szempontjából valószínűleg királydrámába torkollik a Manchester United tulajdonosi szerkezetében bekövetkezett változás.
Mielőtt megmagyaráznánk, hogyan kerül a ló a labdarúgópályára, az amerikaifutballcsapat-tulajdonos az európai, közelebbről az angol futballba, érdemes röviden kitérni arra, a Manchester United mint márkanév mit is jelent, milyen értéket hordoz.
Az 1878-as alapítású klub az angol labdarúgás egyik emblematikus csapata. Kontinensszerte ismert hírnevét paradox módon egy tragédiának köszönheti. 1958-ban a csapatot szállító repülőgép nem tudott a levegőbe kapaszkodni a müncheni reptéren, visszazuhant az aszfaltra, a keret nagy részének, közte fiatal tehetségek sorának a halálát okozva. Az újrakezdést akkoriban más ösztönözte, mint manapság. Így például az sem merült fel, hogy az életben maradt csapatkapitány, a később Angliát világbajnoki diadalra is vezető Bobby Charlton a könnyebb utat választva mondjuk Liverpoolban fusson be karriert. Nem, maradt Manchesterben, kivárta, segítette, amíg felnő egy újabb nemzedék, amelynek élére állva 1968-ban bajnokcsapatok Európa-kupája-győzelmet ünnepelhetett. A United a későbbiekben is az angol és az európai futball meghatározó csapata maradt, még ha az igazán nagy sikerek el is kerülték.
Az újabb felfelé ívelő szakasz már egy másik hős, Alex Ferguson nevéhez fűződik (akit később a királynő lovággá ütött, így kiérdemelte a sir előtagot). Ferguson 1986-ban, tehát egy híján húsz éve szerződött az Old Traffordra! A felkiáltójelet az indokolja, hogy nála hosszabb időt csak Guy Roux töltött, azaz tölt neves európai klubnál (az Auxerre-nél). A kemény stílusa dacára barátságosan inkább Sir Alex megszólítást kiérdemlő tréner nem a „tutiba” ült bele a Unitednél. Szinte az alapokról kellett kezdenie a munkát. Ennek megfelelően nem csupán a nagycsapatot irányította, kezébe vette az egész klub utánpótlás-nevelését. Ő fedezte fel gyerekként többek között David Beckhamet, Ryan Giggst, Nicky Buttot, Paul Scholest és a Neville fivéreket, majd gyúrt belőlük a kilencvenes évekre olykor valóban verhetetlen csapatot. Irányításával a „vörös ördögök” nyolcszor bajnokságot (először 1993-ban), ötször kupát nyertek, a csúcsot jelentő 1999-ben pedig e kettő mellé koronaként Bajnokok Ligáját is, beteljesítve minden szurkoló álmát, a triplázást.
A Manchester United igazi vonzerejét az jelentette, hogy a hagyományokat és a pályán elért győzelmeket kiválóan ötvözte az üzleti érdekekkel: a BL-győzelem idejére a földkerekség legsikeresebb futballvállalkozása lett. E három tartópillér egyensúlya azonban nagyon kényes, ha bármelyiket túlméretezik, az egész építmény megroggyan. Ennek csalhatatlan jelei a Uniteden is megfigyelhetők. Az első komoly válság 2002–2003 tájékán David Beckham személye körül robbant ki. Ferguson azt szerette volna, sőt követelte, hogy Beckham maradjon meg annak, aminek ő felfedezte, felnevelte: a világ legjobb rúgótechnikájó középpályásának. A játékos köré teremtett mítosszal, a tinik kedvence, divatdiktátor, reklámistenség imázzsal nem tudott és nem is akart mit kezdeni. Az üzlet emberei ugyan tudták, hogy Beckham frizurájában több lehetőség van, mint pontrúgásaiban, de 2003-ban a „szakma”, azaz Ferguson még erősebb volt, s Beckham távozott. (A Real Madridhoz, ahol labdarúgóként ugyan nem váltotta meg a világot, ellenben addig nem is remélt hasznot hozott.)
A menedzser azonban csak ütközetet nyert, miközben a háborúban egyre inkább vesztésre áll. Az MU nemhogy az európai trófeát nem képes újra elhódítani, hazai egyeduralmát is elvesztette, mára az Arsenal mellett a Chelsea is elé került. S a baj nem jár egyedül: a legutóbbi mérlegadatok szerint a klub – hosszú évek óta először – veszteséget könyvelhetett el.
A hiéna újra szimatot fogott, majd le is csapott megsebzett áldozatára. Malcolm Glazer sokadik próbálkozásra megszerezte a Manchester Unitedet. Gibraltár Sziklája (Rock Of Gibraltar) segítségével. Aki nem más, mint egy versenyló. És szó se róla, nem nyeretlen kétéves. Ráadásul Ferguson egyik kedvence. Sorsa a következőképpen köthető össze a Manchester Unitedéval. Múlt hét szerdán még az alábbi volt a klub tulajdonosi szerkezete: két ír üzletember, John Magnier és J. P. McManus rendelkezett a legnagyobb részesedéssel, durván 29 százalékkal, őket követette a Glazer érdekeltségébe tartozó Red Football Ltd. 28-cal és a szurkolók érdekvédelmi szervezete, a Shareholders United 18-cal, a maradék 25 százalékon pedig kisrészvényesek osztoztak. Glazer évek óta környékezte a két írt, hogy adjanak túl részvényeiken, de ők a Glazertől rettegő szurkolók nyomására erre nem voltak hajlandók. Álláspontjuk megváltoztatására állítólag az bírta rá őket, hogy megromlott a viszonyuk Sir Alexszel.
S itt üget be a gyepre Gibraltár Sziklája. Magnier és McManus ugyanis a lóversenypiacon is komoly érdekeltséggel rendelkezik, s Gibraltár Szikláját történetesen ők is szerették volna sajátjuknak tudni. Csakúgy, mint Ferguson. A továbbiakhoz már nem kell szárnyaló képzelőerő. Magnier és McManus eszerint bosszúból adta el részvényeit a klub ellenségeként beállított Glazernek.
Szaftos történet, lehet is köze a valósághoz, de azt se hallgassuk el, a két ír döntését az amerikai üzletember is megkönnyítette azzal, hogy 102 millió fontos felárat kínált a papírokért. Ajánlata, a 300 penny részvényenként a tranzakció pillanatában, múlt hét csütörtökön csaknem 13 százalékkal meghaladta a tőzsdei árfolyamot. Glazer persze nem kalkulált rosszul: a részvények értéke még aznap megközelítette a 300 pennyt a londoni tőzsdén. Tanácsadója, az N M Rotschild bankház révén még további 13 százalékra rátette a kezét, így már övé volt a klub tulajdonának durván 70 százaléka, azaz csak 5 választotta el a bűvös 75-től, ami azért meghatározó, mert az angol törvények értelmében a részvények 75 százalékának birtoklása feljogosítja a tulajdonost arra, hogy a többi társ megkérdezése nélkül maga dönthessen a futballcsapatot működtető cég sorsáról. Így akár kivonhatja a tőzsdei kereskedésből, zártkörű családi részvénytársasággá alakíthatja, netán jegyzését átviheti New Yorkba, továbbá adósságai fedezeteként használhatja fel.
Múlt hét végén már senkinek sem voltak kétségei afelől, hogy Glazer megszerzi a még hiányzó öt százalékot, s e várakozások e hét keddjére be is igazolódtak, azaz a befektető immár korlátlan hatalommal rendelkezik a klub életében. (Lapzártánkig arról még nem érkezett hír, hogy a tulajdonos kíván-e élni említett jogaival.)
S hogy valójában kicsoda Malcolm Glazer, s miért rettegnek tőle a szurkolók? Története, ha nem is tipikus, de nem is egyedülálló. Litvániából menekült, koldusszegény zsidó órásmester fiaként született az Egyesült Államokban, ahol szorgos munkával egyre nagyobb vagyonra tett szert. A sportüzletben nem ismeretlen a neve, hiszen ő a Tampa Bay Buccaneers amerikaifutball-csapat tulajdonosa. A manchesteri félelmek részben éppen abból táplálkoznak, ahogy Glazer átformálta a tampai „Martalócokat”. Megváltoztatta a klub színeit, emblémáját, új stadionba költöztette a csapatot, s kirúgta az edzőjét. Bár illetlenség lenne megfeledkezni arról, hogy amikor Glazer megvette a Buccaneerst, az egyesület az NFL „röhejcsapata” volt, három évvel ezelőtt viszont megnyerte a liga döntőjét, a Super Bowlt.
Anglia persze nem Amerika, a United színeit, a „vörös ördögökhöz” nagyon is illő piros-fehér-feketét aligha kell lecserélni, legfeljebb az igazgatótanács repül, élén Sir Alex Fergusonnal – de a csapat ettől még lehet sikeres. Ráadásul ott lebeg az ellenlábas Chelsea példája, ahol Roman Abramovics egy év alatt csodát tett. A szurkolóknak éppen ez a gondjuk, hogy szerintük Glazer nem Abramovics. Félelmeik szerint neki nem szerelme a labdarúgás, amire százmillió fontokat hajlandó áldozni, hanem csupán üzlet. Azaz bármikor elzálogosíthatja a klub szentélyét, az Old Traffordot, eladhatja a legnagyobb sztárokat, Nistelrooyt, Rooneyt, Ferdinandot, Ronaldót, majd haszonnal túladhat a kiüresített „cégen”. Az aggodalmak annyiban megalapozottak, hogy Glazer valóban nem Abramovics. S nem csupán a habitusa, a labdarúgás iránti kötődőse, hanem pénztárcája szerint sem. Londoni értesülések szerint a vételárból csupán 200 millió fontot fizetett készpénzben, további 275 millió fontot az ügyletet támogató JP Morgan befektetési ház hitelezett neki, a fennmaradó 315 millió font fedezetéül pedig a bank elsőbbségi részvényeket ajánl fel zártkörű kibocsátás keretében saját ügyfeleinek. Glazer számára a nagy csapatnál e számok alapján is egyértelműen fontosabb a nagy üzlet, akkor is, ha első ígéretei nem erről árulkodnak. Állítólag további öt évre számít arra a Fergusonra, aki néhány héttel ezelőtt még úgy fogalmazott: „Glazer nem jó a Unitednek”. Legalább évi 25 millió fontot szán játékosvásárlásra, s vissza akarja hozni Manchesterbe David Beckhamet. Bár aligha a Spice Boy jobb oldali beadásait hiányolja. Beckham a remélt haszon előteremtésénél lehet kulcsfigura. S ha ő visszatér, a most még nem csupán hagyományos szurkolói, hanem üzleti értelemben is bojkottal – az MU-t támogató cégek termékeinek mellőzésére való buzdítással – fenyegető szimpatizánsok is lecsendesednek. S ha elül a vihar a tengeren, az amerikai „martalóc” learathatja a busás hasznot.
Talán még Gibraltár Szikláját is megugratja…