A megválthatatlan közösség tragédiája

A rendszerváltás utáni, szürreális nyomorban és identitásválságban vergődő orosz faluba egyszer csak megérkezik Kolja, az afganisztáni veterán. Lassan megy hazafelé, az anyja háza felé, és az ablakokból kíváncsi falusiak lesik – Kolja, aki hosszú évek után tér haza, benne volt a tévében.
A falu kölcsönvodkával és vendégséggel köszönti a hőst. Csak épp a hős nem iszik. Nem akar dologtalan naplopó sem lenni, mint a falubeli férfiak. Nem hajlandó kombinált tápot lopni a tehénnek a szövetkezetből, hiába könyörög az anyja. Ellenben naponta ötször imádkozik muzulmán szokás szerint, és elkezdi rendbe szedni a házat. Dolgozik. Először csak gúnyolják, amikor az ima hangjai belezavarnak a falu részeg csendjébe. Aztán a sittes, munka nélküli, alkoholista bátyja megy neki, mert nem hajlandó „normálisan” élni, úgy, ahogy Oroszországban szokás, ahol az ikont meg kell csókolni, és arra vodkát kell inni, ahol a temetőben vörös csillag van a bádogfejfákon, ahol mindenki szerint normális dolog, hogy a funkcionárius az most is funkcionárius, csak helikopterrel jár, és dollárban számol. Végül az anyja kéri szelíden Kolját: menjen el. Nem megy.
Persze már az első lépésekben, a megérkezésben benne volt az igazmondók tragédiája. És a megválthatatlan közösség tragédiája: ott, ahol állatként lehet csak élni, a legnagyobb bűn embernek lenni. Idegennek lenni. Hinni.
Valerij Zalotuha alighanem az egyik legfontosabb könyvet írta meg a rendszerváltás utáni Oroszországról, ahol teljes káoszban kevereg az ortodox hit és a szovjet örökség, ahol nincs fogódzó, ahol több száz év után először hirtelen senki nem mondja meg, mint kell csinálni, így jobb híján a közösség találja ki, mit kell csinálni: inni és lopni. Aztán pietista módon papot hívni, evangéliumot olvasni, aztán agyonverni vagy agyonlőni valakit. Az árulókat. Akik nem hajtanak fejet a káosz törvénye előtt, mert fontos, Istentől kapott törvényük van, amiben az áll: ne lopj és ne ölj. És az Isten törvényének nevében inkább áldozattá válnak, minthogy megtagadják azt.
Zalotuha úgy írta meg A muzulmánt, mintha görög tragédiát írt volna, nagyon kevés, nagyon pontos szóval. Kolja a regényben szinte semmit nem mond. Idegen marad – az olvasónak és a közösségnek is. Persze nem is róla szól ez a könyv. Hanem a faluról. Arról, hogy Jézust, ha élne, ugyanúgy keresztre feszítenék. Arról, hogy egy kicsinyes, gyűlölettel és mocsokba húzó korlátoltsággal teli, erkölcsi törvények nélküli, hitetlen és ízléstelen világban nem lehet büntetlenül tisztának és igaznak lenni. Van, aki mégis vállalja. És jól van ez így.
(Valerij Zalotuha: A muzulmán. Fordította: Bratka László. Jaffa Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 1470 Ft, 119 oldal.)