A vitakultúra minimuma

Egyik szemem sírt, a másik nevetett, amikor kezembe került Németh György cikke a családpolitikáról (Magyar Nemzet, 2005. szeptember 3.). Nevetett, mert végtelenül örülök annak, hogy a különböző család- és szociálpolitikai elképzelések összecsapnak, és annak is, hogy akár az én megszólalásom (Népszabadság, 2005. augusztus 15.) e témában másokat vitára késztetett. Itt az ideje, hogy a „politika” szóról az embereknek végre más is eszébe jusson, mint az intézményesült sárdobálás. Itt az ideje, hogy a különböző közpolitikák és azok koncepciói megismerhetővé váljanak, és az eddiginél szélesebb körű nyilvános viták tárgyát képezzék.
Másrészt elszomorított, hogy Németh György nem maradt annál az elemző hangnál, ami cikkének nagyobb részét uralja, és (ismét) sértő kijelentésekre ragadtatta magát, ami a legkevésbé sem kedvez az általa oly nagyon óhajtott párbeszédnek (ami például a családpolitikai minimum megfogalmazásához vezethetne). Állítása, hogy „jól fejlett egoizmus” lakozhat a családi adókedvezmény jelenlegi formájának helytelenítése mögött, mélységesen sértő rám nézve, és súlyos prekoncepciókról árulkodik. Németh György azt gondolja, hogy engem (bennünket) csak a családi adókedvezmények háborítanak fel, a „pénztári befizetések” (amelyek alatt nyilván az egészségpénztári befizetéseket kell értenünk) után, vagy a magánnyugdíjpénztárakba történő befizetések után leírható adókedvezmények nem. Természetesen úgy gondolom, hogy ez utóbbiak, jelen rendszerükben mélységesen igazságtalanok, és a mai Magyarországon „perverz módon” kizárólag azokat kedvezményezik, akiknek egyébként is van mit a levesbe aprítaniuk. Végtelenül sajnálom, hogy az e tárgyban Fergétől és másoktól született cikkeket és tanulmányokat nem olvasta Németh György – ha máshol nem, a nyugdíjreform és az időről időre felbukkanó egészségügy-magánosítás koncepciók környékén találkozhatott volna velük. Legutóbb például Ferge május 22-én megjelent cikkében a következőt olvashatta volna: „Épp ezért szokás (az utóbbi mintegy 20 évben) láthatatlan vagy rejtett jóléti államról beszélni. Minthogy az adókedvezmények láthatatlanok, bevezetésük, változtatásuk a »látható« programoknál kevesebb port szokott felverni. Hatásuk azonban világos: a be nem fizetett adó költségvetési veszteség, és egyben annak a nyeresége, aki nem fizeti be. Ez igaz minden adókedvezményre, legyen szó egy első adómentes sávról, munkába járási kedvezményről, adóból levonható lakáskölcsönkamatról, a magánmegtakarítások, egészségbiztosítás stb. utáni adóelengedésekről. Az adókedvezmény kedvezhet a szegényebbeknek (ha például csak adott keresethatárig van munkába járási adókedvezmény), és kedvezhet a jobb helyzetűeknek, például az önkéntes megtakarítások, biztosítások esetén. Az utóbbi jelenséget szokás fordított, esetleg perverz újraelosztásnak hívni azon az elvi alapon, hogy a központosított újraelosztás ugyan sok célt szolgálhat, de ez a legkevésbé igazolható, és a legkevésbé igazságos. Az adókedvezmény eloszlása azért válhat nagyon könnyen perverzzé, mert csak akkor használható fel, ha van annyi adókötelezettség, amiből levonható – és ez persze jövedelemfüggő. Ezért lehet például mélyen igazságtalan egy, csak a jobb módúak által megfizethető egészségbiztosítási adókedvezmény” (Népszabadság, május 22.). A magam részéről ezzel az állítással azonosulok. Most a családpolitikáról vitázunk, és az ebből adódó tartalmi, valamint a szerkesztők részéről megjelenő terjedelmi korlát az oka annak, hogy cikkeimben én nem tértem ki az adókedvezmények más formáinak hatásaira.
A fentieknél is ízléstelenebb, hogy Németh ahelyett, hogy érvelne a konzervatív családmodell létezése ellen, azt mondja, hogy bizonyára „nagyszüleimtől elcsent osztályharcos brosúrából” veszem a gondolataimat. Szerintem jobban tenné, ha nem igyekezne érveit sértő személyeskedéssel helyettesíteni. Korántsem légből (vagy brosúrákból) kapott az a megfigyelés, hogy a „konzervatív” jelzővel illetett jóléti államokban inkább jellemző az egykeresős családmodell, ahol a férj a kenyérkereső, a feleség pedig a gyermekekkel foglalkozik, és legfeljebb részmunkát vállal. Ezt a családmodellt, mint ahogy más családmodelleket is megerősíthetik vagy -gyengíthetik az állam család- és szociálpolitikai intézkedései. A szociális berendezkedés családokon belüli munkamegosztásra tett hatásait Diane Sainsbury, Jane Lewis és mások hatására a jóléti államok tipologizálásában kiindulópontnak számító Esping-Andersen és Walter Korpi is felvették legutóbbi elemzéseik szempontjai közé.
Továbbá nem gondolom, hogy a helyzet olyan egyszerű lenne, hogy „a jobboldal a középosztályt, a baloldal a szegények felzárkóztatását támogatná”. (A Tizenhat óra című rádióműsor honlapjára ugyan – tudtom nélkül – felkerült ez a mondat, azonban az én számból nem hangzott el.) Sajnos egyik oldal sem látszott eddig a szegények oldalán állni. A száz lépés programján belül bejelentett családpolitikai változtatások az univerzalizmus irányába tesznek egy lépést, ami – persze más léptékben – elsősorban a szociáldemokrata típusú jóléti berendezkedések sajátja. Ha a rendszeres gyermeknevelési támogatást kiváltja az automatikusan folyósított családi pótlék, és emellett a gyermekek a lehető legegyszerűbb módon hozzájutnak a korábban ehhez a segélytípushoz kötött egyéb juttatásokhoz, akkor mindenképpen javul a szegény családok helyzete. Már csak azért is, mert olyanok is hozzájutnak ehhez az összeghez, akik eddig valamiért nem igényelték, bár járt volna nekik. Ugyanakkor – és ebben igaza van Némethnek – az érdemi változások súlya nem túl nagy, ha az elosztandó összeg ugyanannyi marad.
Úgy gondolom, volna értelme szakmai berkekben a különböző családpolitikai elképzeléseket ütköztetni. Valóban megnyugtató lenne, ha megszülethetne egy családpolitikai minimum, amelyből nem engednének az egymást követő kormányok. Sőt minden bizonnyal a koncepciókon túl, a konkrét szociálpolitikai technikák megválasztását és a kivitelezés módját is úgy kellene eldönteni, hogy a lehető legszélesebb körben szakmai párbeszéd előzze meg a döntéshozatalt. Ehhez azonban a vitapolitika minimumát kellene először elsajátítanunk, mellőzve a személyeskedést.
Szikra Dorottya

A szerző szociálpolitikus, egyetemi oktató

Vétettem volna?
Szikra Dorottya (Sz. D.) írásom legfontosabb jellemzőjének olyannyira szerzőjének abban megnyilvánuló (vita) kulturálatlanságát tartja, hogy azt írásának címében tudatja. Meglepő módon válasza nem csupán címből áll.
Sz. D. szerint mélységesen sértőnek és súlyos prekoncepciókról árulkodó azon kijelentésem, hogy a családi adókedvezmény jelenlegi formájának helytelenítése mögött „jól fejlett egoizmus” lakozhat. Lássuk hát, miként és hova jutottam! Cikkem egyik célja a családpolitikai döntéshozatal általam kívánatosnak tartott – és a maitól gyökeresen különböző – algoritmusának felvázolása volt. Eszerint a „mindenkori miniszterelnök feláll az Országgyűlésben, s kéri a képviselőket, hogy az általuk képviselt adózók jövedelmének egy részét adóként vonják el, s az így elvont pénzt fordítsák családpolitikai célokra. S javaslatot tesz a két társadalompolitikai cél mixére: mekkora legyen a horizontális méltányosság megvalósítását célzó univerzális családi pótlék/családi kedvezmény mértéke, és mennyit kell fordítani a rászorult gyermekesek támogatására. A képviselők vitatkozzanak a mértékeken, a technikákat azonban lehetőleg hagyják a szociálpolitikusokra. Így a vita pró és kontra társadalmi célokról és forrásszükségletéről szólna. Választókerületükben pedig fogadtassák el döntésüket, s nézzenek azok szemébe, akiket több adó fizetésére köteleztek. Akiket inkább „jól fejlett egoizmus”, semmint ennek ellenkezője jellemez, ami miatt viszont nagy örömmel konstatálnák olyan adókedvezményeket, mely saját zsebükben hagy többet, semmint másokéba – a gyermeket nevelőkébe – helyez át. Nos, kedves Sz. D., akkor most mondja el, hogy mivel is sértem Önt mélységesen, és miben vagyon súlyos prekoncepcióm? És még egy apróság: a „szegények iránti aggodalom álorcája mögött bizony jól fejlett egoizmus lakozhat” – írtam, de véletlenül sem azt, amit Ön nekem tulajdonít, hogy az „a családi adókedvezmény jelenlegi formájának helytelenítése mögött” lakozhat.
Sz. D. kijelenti, hogy kétfrontos harcot vív a „perverz újraelosztás” ellen. Elismerem. Amire utaltam, hogy a családi kedvezményre ezt kiáltó kormánypárti képviselők gondolkodása inkonzisztens, mert nem csupán tűrik, de növelik is az adórendszerben lévő egyéb kedvezményeket, melyek mechanizmusa teljesen azonos. (Csak éppen ha valaki gyermekére költ, perverz újraeloszt, ha önmagára, akkor nem – nos, ez jól fejlett egoizmus. Magam az adókedvezmény intézményét nem vetem el.) Sajnálatomra a Ferge-iskolát illető bírálatom elméleti lényegére, miszerint a perverz újraelosztás fogalma hamis, elhibázott – Sz. D. nem reagált, még csak el sem utasította. Így megélik, hogy a gyurcsányi kéz egyszer simogat, másszor leveri a veséjüket.
Sz. D. ízléstelennek, sértő személyeskedésnek tudja, miszerint azon kijelentésére, hogy a „konzervatív ideálképben az anya otthon van a gyerekekkel, az apa pedig dolgozik”, azzal replikázok, hogy „ebbéli tudása alighanem nagyszüleitől elcsent, hajdani osztályharcos brosúrából származik”. Az én konzervatív ideálképem a választás szabadsága. Választás aközött, hogy a feleség (férj) otthon marad gondozni-nevelni a gyerekeket, vagy dolgozni megy, s ezt könnyen megteheti, mivel rendelkezésre áll bölcsőde, óvoda stb. Környezetemben számos abszolút szimmetrikus kapcsolatban élő többgyermekes konzervatív házaspár döntött úgy, hogy az egyik házastárs teljes munkaidőben a gyermekeket neveli, s majd évtizednél hosszabb távollét után tér vissza a munkaerőpiacra. [Nem tartom követendőnek a brosúrák hős(nőj)ét, aki a szocializmust építve textilgyárba menet még az első dadus érkezése előtt a bölcsőde kapujában hagyja alvó gyermekét. Döbbenetemre Sz. D. számára nem csupán választás szabadsága befogadhatatlan gondolat, hanem a részmunkaidőé is.] Nem mint Sz. D. írja, „konzervatív” jóléti államokról (melyek csak történetileg értelmezhetők), volt szó tehát.
Örömmel nyugtázom, hogy Sz. D. szerint a helyzet nem oly egyszerű, hogy „a jobboldal a középosztályt, a baloldal a szegények felzárkóztatását támogatná”. Egyetértek azzal, hogy „egyik oldal sem látszott eddig a szegények oldalán állni” és az univerzalizmus megőrzésével is. Egyetértek, hogy a szegénységcsapdát a kormány csökkenteni, a segélyezést kisebb körre szorítani kívánja (vajon miért nem tette eddig?). Viszont nem értek egyet azzal, hogy a kormány mindennek forrását csak és kizárólag a gyermekesek terhelésével – és nem az összes adófizetőjével – kívánja megoldani.
Ami a legfontosabb: a családi kedvezmény intézménye erkölcsileg védhető – ez Sz. D.-ével homlokegyenest ellentétes álláspont. Védhető, mert ez a kedvezmény – közgazdasági tartalmát tekintve – (részleges) költségleírás. Adójukból a gyermekes adózók leírhatják a gyermekükkel kapcsolatos költségeik egy részét, míg a nem gyermekes adózók adójukból egy fillért sem írhatják le nem létező gyermekükre nem költött költségeikből. A jelenben indokolt-e a gyermekesek és nem gyermekesek fentiek szerinti megkülönböztetése? Szerintem igen. Szikra Dorottya szerint nem. Csak egyikünknek lehet igaza.
Németh György