A magyar vízilabda számára az ezüstérem kudarc – jelentette ki Rajki Béla 1972-ben, és a megállapítás fajsúlyát jelentősen növelte, hogy a szövetségi kapitány szájából hangzott el a müncheni olimpiai második helyezés után. Ráadásul, ha valaki, Rajki nyugodtan mondhatta, amit mondott, hiszen akkoriban ő volt még az egyetlen szakvezető, aki csapataival két olimpiai bajnoki címet nyert. Az elsőt 1952-ben, a másodikat 1956-ban, és a köztes esztendőben, 1954-ben megszületett Kemény Dénes is. Aminek fél évszázada érthetően nem tulajdonítottunk még különösebb jelentőséget.
A kudarc persze viszonylagos és nem időtől független minősítés. A magyar póló első olimpiai medálja például 1928-ból származik, és bár éppenséggel ezüst, természetesen nem őrült csalódásként élte meg a hazai publikum. Igaz, a németeket már akkor is legyőzhetőnek tartotta a szakma, és a véleményt a következő évtized fényesen bizonyította is. Előbb 1932-ben Los Angelesben, majd 1936-ban Berlinben is sikerült a fő vetélytárs fölé kerekedni, pedig utóbbi alkalommal azzal riogatták a mieinket, hogy a döntőn ott lesz maga Adolf Hitler is. „Nálunk viszont ott lesz Németh Jamesz” – találták meg pólósaink a megfelelő feleletet már a parton, aztán a vízben is.
Komjádi Béláé után Rajkié volt a második aranycsapat, amely az ötvenes évtizedben duplázott. Az 1956-os melbourne-i diadal, hasonlóan a húsz évvel korábbihoz, ismét legendássá, emblematikussá vált, és túlnőtt a sport keretein, hiszen a levert forradalom után a szovjet csapaton sikerült sajátos bosszút állni. A világsajtó soha nem foglalkozott annyit vízilabda-mérkőzéssel, mint azzal a bizonyos 1956-os fináléval, mi pedig úgy éreztük, hogy e sportágban a győzelem letéteményesei vagyunk.
Ám 1960-ban egy kihagyott négyméteres elég volt ahhoz, hogy az arany bronzzá fakuljon, és bár 1964-ben Tokióban helyreállt a világrend, a következő elsőségre már tizenkét évet kellett várnunk. Gyarmati Dezső volt az első és mindmáig az egyetlen győztes kapitány, aki már játékosként is nyert olimpiát – nem is egyet, hanem hármat –, az 1976-os montreali klasszisok népszerűsége a televízió jóvoltából a korszakos elődökét is felülmúlta.
Akkor még nem hittük, hogy e rajongás fokozható, ám tévedtünk. Ehhez a moszkvai bronz után kellett egy eredménytelen negyedszázad, sorrendben bojkottal (1984), 5. (1988), 6. (1992) és 4. (1996) helyezéssel, de még inkább a dicsőséges visszatérés a hatalomba Sydney és Athén vizein, dr. Kemény Dénes kapitánysága alatt. Aki ezzel az olimpiai aranyak tekintetében befogta Rajki Bélát, és mivel Pekingig viszi a csapatot, adott az esély, hogy meg is előzze. Magyarország 8 arany-, 3 ezüst- és 3 bronzérmével most is toronymagasan vezeti vízilabdában az olimpiai örökranglistát, de aki a számok világában is szereti a harmóniát, annak mondani sem kell, hogy a 9, 3, 3 sorozat mennyivel szebben mutat.
Balczó Andrásként csak a magyar honlapokat átnézve 22 200 találatot jelez
a legátfogóbb internetes keresőprogram, Andras Balczoként az egész világhálón 26 ezret, átfedések persze akadnak. A magától adódó első kérdés az lehet, sok ez vagy kevés? Aztán idővel rájön az ember, hogy teljesen lényegtelen, legalábbis vele kapcsolatban. Az biztos, hogy amit elért, az sok: háromszoros olimpiai bajnok (két csapat, egy egyéni), kétszeres olimpiai ezüstérmes, tízszeres világbajnok, ebből öt az egyéni arany, s akad még tíz más színű vb-érme is, 14-szeres magyar bajnok (8 egyéni, 6 csapat).
Most jöhetnek a nagy szavak. Minden idők legjobb öttusázója – ezt már rengetegen rengetegszer leírták és mondták róla. A sportág annyit változott aktív pályafutása óta, csoda, hogy még mindig ugyanaz a neve, de a mai öttusázók szerint nincs senki, aki a nyomába érne. Legenda – legutóbb Vörös Zsuzsanna fogalmazott így vele kapcsolatban, válaszul egy őt ért dicséretre, mely szerint eredményei lassan balczói magasságokba emelkednek. „Balczó legenda és példakép, nálam viszont csínján kell bánni minden kijelentéssel” – nyilatkozta a szintén olimpiai, világ- és Európa-bajnok kiválóság az augusztus 24-i lapszámunkban. A Nemzet Sportolója – tavaly május óta tucatnyian viselik a büszke címet, még szép, hogy Balczó András is. Az Évszázad Sportolója – ezen a 2000 végén lezajlott szurkolói szavazáson Puskás Ferenc mögött, Papp László előtt lett a második.
S most jöhetnek a kis szavak. Az igazán fontos szavak, tőle, egy előadásából a sok ezer közül, melyeket eldugott tolnai falvaktól Los Angelesig tartott. Arról beszélt, hogy a boldogság nem függ az eredményességtől, a sikerességtől. Arról, hogy lelkész család tagjaként rendszeresen járt templomba, de amikor felkerült a fővárosba, biztos volt benne, hogy nincs Isten. Aztán 1962-ben, édesapja halálakor világossá vált számára: Isten létezik. Arról, hogy amikor 1969-ben megnyerte ötödik egyéni vb-aranyát, még mindig nem érzett örömet, s ijedten kezdte keresni az elveszett akarást. Arról, hogy pályafutása befejeztével nemtelen eszközöket nem akart igénybe venni az előrejutáshoz, s tíz év várakozás után szakított a sportággal. Arról, hogy az önuralom hiányából adódóan lett sokgyermekes családapa. „Mondogattam sokszor, hogy köszönöm, rendes vagy, de még rendesebb, ha hagysz egy kis pihenőt…” – idézhetjük a jóistenhez intézett szavait.
Egykori olimpikon tornász feleségével, Császár Mónikával tizenkét gyermek szülei.
Kondorostól, ahol 1938. augusztus 16-án született, Budakesziig, ahol saját két kezével épített házában él népes családjával, húzódik egy láthatatlan ív, s ez keveseknek felfogható. Balczó András az egyik leginkább kegyetlen sportágban alkotott maradandót, 1972-es müncheni futását, a pályafutását megkoronázó egyéni olimpiai aranyérmét az ország nem feledheti soha. Meglett a cím, mint előtte annyi minden, s mégis azt mondja, hogy a boldogság nem függ a sikertől, az eredményességtől. Ezt csak neki lehet elhinni.
Úgy kezdődött, hogy 1928. augusztus 9-én,
az amszterda-
mi olimpia csa-
pat döntőjének utolsó asszójában Petschauer Attila 5-2-re megverte az olasz Anselmit, majd azon nyomban elájult. És akkor végződött, amikor 1964-ben, Tokióban a nyolc között 9-7-re kikaptunk az olaszoktól. A ma embere számára első hallásra alig hihető, hogy férfi kardcsapatunk az olimpiákon három és fél évtizeden át módszeresen oktatta a világ fennmaradó részét, és egymás után hét aranyérmet szerzett! A nyolcadikhoz sem sok hiányzott, ahhoz sem, hogy előbb nyissuk a sorozatot, mert az 1924-es párizsi döntőben 8-8-as végeredmény mellett rosszabb találataránnyal kaptunk ki az örök rivális itáliaiaktól. Sajnos a sorsdöntő asszóban az egyénit később megnyerő Pósta Sándornál a részrehajló bíráskodás miatt elszakadt a cérna, és egy tiszta találata után, amikor az ellenfele pengéje a közelébe sem ért, gúnyosan bemondta, hogy ő kapta a tust… S ha már bemondta, a zsűri szemrebbenés nélkül meg is ítélte. Más világ volt ez, amelyben megesett, parlamenti interpellációt terjesztettek be, hogy ki kerüljön be az olimpiai vívócsapatba, a súlyos sértésekért pedig párbajjal vettek elégtételt.
A párizsi vereségért kardozóink pedig azáltal, hogy öt egymást követő olimpiai döntőben (Amszterdam, Los Angeles, Berlin, London, Helsinki) verték meg az olaszokat. Melbourne-ben és Rómában pedig a lengyeleket győzték le. S bár most elsősorban a csapat előtt hajtunk főt, nem lehet kikerülni, hogy az említett hét olimpián az egyénit is minden alkalommal magyar vívó nyerte: Terstyánszky Ödön, Jekelfalussy-Piller György, Kabos Endre, Gerevich Aladár, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf és még egyszer Kárpáti. Mintha csak beosztották volna egymás között. Gerevich 22 esztendősen már az 1932-es csapatban is benne volt, Rómában pedig 50 évesen nyerte a hetedik aranyérmét az olimpiák történetének legeredményesebb magyar versenyzőjeként. A rangsorban Kovács és Kárpáti hat-hat arannyal követi, ők az 1960-as olimpián 48 és 40 esztendősen vívtak. A „három muskétás” által vezérelt magyar csapat talán Helsinkiben élte át a legmelegebb pillanatokat, ahol az olaszok 7:5-re vezettek a döntőben, de ezután Berczelly Tibor, majd Kárpáti egyaránt 5-0-ra nyert, majd Gerevich 5-3-ra verte ellenfelét, így az utolsó asszót már le se kellett vívni, olyan jó volt a találatarányunk. Az 1988-as szöuli magyar–szovjet mérkőzésig ez volt az olimpiatörténet legdrámaibb kardfináléja. Ugyanakkor 1956-ban, Melbourne-ben váratlanul olyan gyorsan sikerült megverni a lengyeleket 9:4-re, hogy akik késve érkeztek a városházán rendezett döntőre, azok már csak a bezárt tölgyfaajtóra kiszögezett papírlapról értesülhettek róla, megint a magyarok nyerték az olimpiai aranyat.
áldozat
Több mint százra nőtt a texasi árvíz halottainak száma + videó
