Húsz évvel ezelőtt barátnőmmel elmentünk a pécsi vásárba, ahol akkoriban sok szép régi népviseleti ruhát kínáltak eladásra. Polgári családban nőttem föl, szép otthonban, szép bútorok és szép textíliák között. Mindig volt érzékem a szép régi dolgokhoz, és elkezdtem gondolkozni azon, hogyan lehetne megmenteni ezeket a népviseleteket. A Párizsi utcában, egy aládúcolt ház udvarának sarkában, egy fodrászszövetkezet irodájában nyitottam meg az első üzletet, amely a régi Ecseri piacról a Tangó nevet kapta. Tervünk az volt, hogy a Belvárosban egy kis „Ecserit” létesítsünk, ahol a régi népi tányérokat, korsókat, üvegeket áruljuk, és mellette – hogy ne menjen veszendőbe – megpróbáljuk a régi népviseletet is bemutatni vásárlóinknak. Így nyílt az üzlet 1986 novemberében, amelynek sokkal nagyobb sikere lett, mint reméltük.
– Minek köszönhették ezt a nem várt érdeklődést?
– Akkoriban nagyon divatosak voltak a népviseletek, a hazánkba látogató turisták is vásárolták és viselték őket. Ezeket a gyönyörű kalotaszegi, felvidéki szoknyákat, kötényeket hordták alkalomra a hölgyek. Persze eredeti formában egyik sem volt jó, mert nyolcvan–száz évvel ezelőtt kisebb termetűek voltak az emberek. Elkezdtük szétfejteni, átalakítani, újravarrni, kipótolni és hordhatóvá tenni őket. Ezzel indult az első üzletünk, amellyel nagy sikereket értünk el. Ezen felbuzdulva nyitottunk még egy üzletet Budapesten, majd a rendszerváltáskor Bécsben.
– Honnan gyűjtötték össze a ruhákat?
– A régi darabokat az Ecseri piacon és a pécsi vásárban vettük. Egy idő után azonban híre ment az üzletünknek, és akinek volt eladó régi népi ruhája, lajbija, főkötője, az megkeresett minket. Új népi jellegű ruhákat azonban nem varrtunk. Vidéken a háziipari szövetkezetekben készítettek új darabokat a népművészeti boltok számára, de azok már nagyon eltértek a régiektől. Egészen más volt, amikor egy lány a saját kelengyéjét hímezte. Előírták, hogy egy kelengyében tizenkét ingujjnak, ugyanennyi lepedőszélnek és rokolyának, továbbá hat kis ingnek kell lennie. A kelengyét az esküvő előtt bemutatták, egy szekéren végigvitték a falun. Mindenki igyekezett, hogy az övé legyen a leggyönyörűbb kelengye. Ez egészen más minőségű munka volt, mint amikor a hatvanas évek háziipari szövetkezeteiben minél díszesebbre, színesebbre készítették a ruhákat az emberek, így próbálva egy kis keresethez jutni. A régi népi hímzések fonalait természetes anyagokkal, virágokkal festették, a hatvanas évektől viszont már sok műszálas, gyári anyagot használtak fel. Így ez már teljesen másról szólt.
– Bécsben hogyan fogadták önöket?
– A bécsi üzlet sajnos nem ment olyan jól, mert akkorra már nem voltak divatosak a régi népviseletek. Ebben az időben jött egy idős ember Erdélyből, aki hozott öt tulipános paszományt, amelyet ő készített, és szerette volna eladni. Mi megvásároltuk, és megvarrtuk az első paszományos kabátot. Kiraktuk az üzletben, gondolván, talán egyszer megveszi valaki. Rögtön a következő napon elkelt. A vásárló megkérdezte, miért csak egyetlen ilyen kabát van. Akkor kezdtük el kutatni a polgárság és az arisztokrácia nemzeti viseletét, amelynek hagyományában évtizedek maradtak ki. Megkerestük azt a néhány még dolgozó kézművest, akik hagyományos szerszámokkal és technológiával készítették a díszítéshez szükséges zsinórt és paszományt. Lassacskán, lépésről lépésre tanultunk bele e ruhák elkészítésébe. Sok év kellett ahhoz, hogy összeálljon a ma is együtt dolgozó alkotóközösségünk.
– Ma milyen anyagokból varrják a ruhákat?
– Olaszországban jutunk hozzá az általunk felhasznált, rendkívül igényes természetes alapanyagokhoz. A népviseleti jellegű ruhák azonban eredeti darabokból készülnek. Van egy hatalmas gyűjteményünk, abból dolgozunk. Ez nagyon nagy munka, mert ha megvarrunk egy régi, kézzel szőtt lenvászon blúzt, ahhoz körülbelül ötszáz ingből kell keresni két-három teljesen hasonló színűt és anyagút. Ezeket szétfejtjük, főzzük, folttalanítjuk, kitaláljuk a fazonjukat. Így születnek meg ezek a darabok.
– Ki tervezi az önök által készített modelleket?
– A munkatársaimmal közösen tervezünk. Igazán újat nem is kell kitalálni, mert az elmúlt háromszáz évben ezek a díszítőelemek már kialakultak. Igyekszünk eredeti formában megjeleníteni a ruhán a zsinórozást, a motívumokat, a paszományokat. A viseleteket viszont ma hordható, divatos formában szabjuk, de a hagyományoknak megfelelően.
– Tanult ruhatervezést?
– Nem tanultam. Édesanyám az ötvenes–hatvanas években azzal segítette ki a családot, hogy varrt, méghozzá nagyon szépen. Én pedig otthon gombostűk, gombok között nőttem fel. De soha nem volt nagy kézügyességem. A kereskedői vénát inkább örököltem, mert a dédszüleim a legnagyobb papíros és anyagos Szénásyak voltak. Másik ősöm, Hampel József híres régész, aki részt vett a Nemzeti Múzeum alapításában is. Egy régi családi fotónkon mindenki bocskaiban van akkor, amikor a Hampelek még nem is tudtak magyarul. Édesanyám ükanyja Maderspachné Buchwald Franciska volt, akit Haynau megvesszőztetett, mert a szabadságharc idején vendégül látta házában Bem tábornokot és törzskarát. Férje, a felvidéki vasművek mérnöke ezután öngyilkos lett. Sok mindent örököltem tehát a családból, így lettem én belvárosi üzletes, aki próbálja a régi értékeket megőrizni és feleleveníteni.
– Saját műhelyben készülnek a ruhák?
– Kizárólag saját műhelyben. Nem lehet kiadni, nem lehet szalagmunkában készíteni ezeket az öltözeteket. Ezek olyan kézműves alkotások, ahol milliméterek számítanak. Ezért nem tudunk ötven, száz darabot készíteni egyszerre. Több külföldi cég is megkeresett, hogy szállítsak nekik, de e ruhákat nem lehet még kisüzemi méretekben sem gyártani.
– Kik kezdték hordani a nemzeti viseletet?
– Azt mondják, hogy a törököktől örököltük a kaftán magyarosított változatát, a dolmányt. Lehet, hogy a formája a törököktől származik, de a motívumok szerintem régi magyar díszítőelemek. A honfoglalás kori tarsolymotívumok részleteit is fel lehet fedezni ezeken a ruhákon. Leginkább II. Rákóczi Ferenc óta hordta a magyar arisztokrácia ezt a zsinóros, paszományos viseletet. A férfiak egészen az első világháborúig hétköznap is felvették őket, a nők viszont csak bálok alkalmával. A nemzeti viselet mindig politikai üzenetet hordozott. Akkor kezdte a magyarság igazán viselni, amikor elnyomás alatt senyvedett. Az 1848-as szabadságharctól az 1867-es kiegyezésig szinte minden magyar érzelmű ember zsinóros, paszományos ruhában járt. A nemzeti viselet nagy reneszánszát élte a millennium idején. A fényes ünnepségekre mindenki új díszmagyart készíttetett. Abból az időből maradt ránk a legtöbb ruha. Az utolsó nagy fellángolás a múlt század harmincas éveiben volt. A két világháború között már nemcsak a polgárság kezdte hordani, hanem a postástól a vasutasig mindenki sujtásos ruhát viselt. Persze az messziről látszott, hogy ki milyen anyagi helyzetben volt. Míg az arisztokrácia díszes, fényes, aranysujtásos ruhákat varratott, a parasztság posztóra varrta a paszományokat. A negyvenes évek elején németellenes éllel megint virágkorát élte a magyar viselet. Zsindelyné Tüdős Klára, az Operaház jelmeztervezője elevenítette föl a régi ruhadarabokat. Ő volt az első, aki összehozta a népviseletet a nemzeti viselettel, a hímzéseket a paszományokkal. Nagy sikert ért el egész Európában, hiszen szinte az öszszes nagyvárosban magyar bálokat rendeztek, és ezekben a viseletekben jelentek meg a hölgyek. Angliából hatalmas megrendelést kapott, de közbejött a háború, és sajnos be kellett zárnia a szalonját.
– A régi magyar viseletnek van irodalma?
– Van egy csodálatos könyv, amely a millennium utáni évben jelent meg. Ebből a kötetből rengeteg ötletet merítünk. A magyar viseletek története című ritkaság a XI. századtól mutatja be a magyar ruhákat. A szövegét Nagy Géza írta, a rajzokat Nemes Mihály készítette. A kötetben a XIV. századig még nem látni zsinórt és paszományt. Az 1400-as évektől viszont megjelentek a rátétek, a következő századtól pedig már láthatók paszományok is. Fölül hordták a díszmagyar kabátot, alatta viselték a mentét. Általában panyókára vetve hordták, és egy díszes zsinórral fogták a vállukra, hogy a kardot is el tudják helyezni. E remek kötet mellett a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállított ruhák is sok ötletet adnak.
– Hogyan készül a paszomány?
– A paszománykészítés külön mesterség. Dr. Hajdú Tamás sárvári történelemtanár kandidátusi disszertációt írt a paszományokról és a magyar viseletről. Ő olyan paszományokat készít, amelyekhez a zsinórt is kézzel szövi. Így egy kabáthoz szükséges paszomány hetek alatt készül el. Tóth János, aki nekünk készíti a paszományt, több száz éves családi vállalkozást működtet, régi szerszámokkal dolgozik. Egy ruhára csak páratlan számú paszományt lehet varrni. A paszomány értéket képvisel, mint egy ékszer, néhány évtized után át lehet tenni egy másik ruhadarabra. A nemzeti viselet mindig nagy értékként szerepelt a családi ruhatárban, arról végrendelkeztek, azt örökölték, ha valamilyen alakítást végeztek rajta, akkor azt feljegyezték. Előfordult, hogy nagyon értékes, féldrágakő, drágakő vagy ezüstgombokkal látták el a ruhákat.
– Évtizedekig nem lehetett hordani ezeket a ruhákat. A rendszerváltás után eljött-e az újabb reneszánszuk?
– Igen. A rendszerváltás után éveken keresztül főleg külföldi vásárlóink voltak, majd egyre több magyar is elkezdte hordani ezeket a viseleteket. A ruha szerepe ma már nemcsak az, hogy védje a testünket, hanem ennél több, megmutatja az ember egyéniségét.
– Más népek hogyan viszonyulnak saját nemzeti viseletükhöz?
– A külföldiek sokkal büszkébben hordják, mint mi. Azt szeretnénk elérni, az a vágyunk, hogy legalább olyan büszkén hordják a magyarok is a nemzeti viseletüket, mint a németek vagy az osztrákok, akik egy évben legalább egyszer fölveszik. Sokat gondolkoztam, mi lehet annak az oka, hogy mi ennyire elutasítjuk. Sokakkal beszéltem is erről. A múltkor volt egy vendégem, aki emigrációból tért vissza. Ő elmondta, hogy az osztrákok valószínűleg azért hordják olyan büszkén a nemzeti viseletüket, mert az a parasztságtól származott, és egészen a császári udvarig elterjedt, míg a magyar nemzeti viselet az arisztokráciától származik. Tehát az osztrák alulról felfelé építkezett, a magyar felülről lefelé, 1945-ben pedig elvágták ezt az utat, nem tudott továbbterjedni a viseletkultúra. Szeretnék egyszer választ találni arra a kérdésre, hogy miért nem szeretjük a világ egyik legszebb nemzeti viseletét, miért találunk mindig kifogásokat. Szeretném elérni azt, hogy mint Ausztriában a Trachtent, úgy hordják a magyarok is a nemzeti viseletet. Nemzeti hovatartozásunkat a globális világban akár a viseletünkkel is kifejezhetjük.
– Külföldről kik keresik meg önöket?
– Érdekes módon nagyon sok francia vásárol, mivel a huszárok népi követekként vitték, terjesztették el Franciaországban a zsinóros ruhát. De megkeresnek minket Dél-Afrikából, Amerikából, Izraelből egyaránt. Szinte nincs olyan ország, ahonnan ne lett volna vevőnk. A múltkor az Egyesült Államokból kaptunk e-mailt, amelyben a magyar vőlegénynek bocskait, indiai menyasszonyának pedig díszmagyart rendeltek. Rendeztek egy indiai esküvőt, ahol indiai viseletbe öltöztek és egy magyar esküvőt, ahol magyar viseletben voltak. Megkeresett minket egy argentin hölgy is, aki a francia becsületrendet díszmagyarban vette át. A mai napig küldi nekünk a fotókat, az elismerő szavakat.
– Az emigráns magyarok hordják a magyar nemzeti viseletet?
– Ők még nem fedezték fel nemzeti viseletünk újjászületését. Ők leginkább a népi blúzokat viselik magyar rendezvényeken. Persze van olyan emigráns magyar, aki elhozta a dédapja bocskai kabátját vagy díszmagyarját, és az alapján ugyanolyan kabátot készítettünk neki. Egy Skandináviában élő család úgy hozott el egy 150 éves kabátot, hogy benne volt egy másfél méteres bezacskózott levendulaköteg. Ez is azt jelzi, hogy nagy becsben tartotta a család. Kérésükre ezt a kabátot kellett lemásolnunk. Amikor elkezdtük varrni, kicsit megijedtünk, vajon el tudjuk-e készíteni a darabot, mert magas színvonalon előállított kabát volt. Hagyományos, akkori kort idéző szabásvonallal és egy különleges paszománnyal találtuk magunkat szembe. Végül azonban sikerült elkészíteni.
– Honnan származnak a férfikabátok elnevezései?
– A reformkor idején a szabók történelmi személyiségek korabeli ábrázolásairól vették a formákat és díszítéseket, majd róluk nevezték el az öltözékeket. Így született például a bocskai, az atilla, a kazinczy kabátok elnevezése.
– Többször szóba került a divat kifejezés. Mit jelent ez a fogalom?
– Van egy kedvenc idézetem Pekár Gyula XIX. századi akadémikustól, amely szerint „bolond találja ki, és bölcsnek követnie muszáj”. Ebben szerintem minden benne van, ami a divatot jellemzi. Divatozni huszonévesen lehet és kell, utána mindenkinek meg kell találnia a saját stílusát, amelyre azért természetesen hatnak a divat színei és vonalai. A divatot a fogyasztói társadalom diktálja, folyamatosan változik, és rövid időre szól, de bizonyos változtatásokkal harmincévenként visszatér. A magyar nemzeti viselet mindig magán hordozta a kor divatjának jegyeit, míg a népi viselet állandó és tájegységekre jellemző volt. A népviselet mindig megmutatta viselőjének korát, a fejdíszből a családi állapotát, szoknyája számából az anyagi helyzetét lehetett megtudni. A gyerekek számát is elárulta a viselet, hiszen a nők az első gyerek születése előtt öltöztek a legdíszesebben. A népviselet tehát az elmúlt háromszáz évben falvanként állandó volt, míg a nemzeti viseletre mindig hatott a divat. Amikor az empire jött divatba, a díszmagyarokon is megjelentek az empire jegyei. A nemzeti viselet a hölgyeknél mindig magával hozta az európai divatot. De a férfiaknál is, mert hol rövidebbek voltak a dolmányok, kabátok, hol hosszabbak. A nemzeti viseletet mindig lehet hordani, mindig szép. Érdekes, hogy a nagy divatházak az idén használják a magyar viseletben megjelenő díszítőelemeket. Ezeket még a magyar újságok is úgy írják le, hogy a huszárruhák díszítőelemei. Nem tudják, hogy a huszárruhák a magyar nemzeti viseletből vették át a zsinórozást. Amit nagyon szeretnék elérni: hogy a bocskai kabátot a fiatalok is hordják akár egy fekete kordnadrággal, fekete garbóval. Ezt lehetne a hétköznapokon is viselni, természetesen nem széles, nagy paszományokkal, hanem csak egy kis jelzéssel, éppen csak, hogy lehessen látni, ez egy magyar kabát, amely a modern darabokkal együtt is nagyon jól hordható, és a kiegészítőktől függően lehet elegáns vagy sportos is. Igen fontosnak tartom, hogy feltartóztathatatlanul globalizálódó, uniformizálódó világunkban őrizzük meg nemzeti örökségünket és magyar identitásunk eme kincsét, a nemzeti viseletet.
origo.hu
Privát számán fenyegette meg az MNB ügyintézőjét Magyar Péter
