Megkönnyebbült szlovákiai pártok

Ötven óráig tartott Szlovákia történelmének eddigi legnagyobb belpolitikai válsága. A Kereszténydemokrata Mozgalom múlt hét kedden délelőtt 10 órakor jelentette be, kilép a kormánykoalícióból, csütörtökön délben pedig Bugár Béla megbízott házelnökként már közölte, hogy a parlament egyhangú döntése alapján június 17-én választásokat tartanak az országban. Ez idő alatt gőzerővel tárgyaltak a pártok vezetői, a gyors és konfliktusmentes megoldás mégis azt sugallta, mintha számítottak volna arra, hogy a kormánykoalíció nem tudja elvezetni az országot a törvény szerint, a szeptemberi választásokig.
A kereszténydemokraták döntése meglepő volt. Közismert, hogy a mozgalom vezetői „elvi kérdésként” kezelték a Vatikánnal kötendő lelkiismereti szabadságról szóló egyezményt, elemzők szerint azonban mindez nem elég ok az ország destabilizálására és a következő választási ciklust is érintő jobboldali pártkoalíció felrúgására. A kereszténydemokraták lépésének megértését csak nehezíti, hogy maga a katolikus egyház is türelemre intett a vatikáni egyezménnyel kapcsolatban, mondván, a lelkiismereti szabadság gyakorlása a mindennapi életben bonyolult folyamat lesz, ezért össztársadalmi konszenzusnak kell kialakulnia, és pontos törvényi kereteket kell szabni bevezetéséhez. Hrusovskyék ennek ellenére kizárólag a vatikáni egyezmény elutasítását hangoztatták a távozás okaként, s érdekes módon sem eddigi partnereik, sem az ellenzék vezetői nem firtatják a valós okokat.
Talán azért nem, mert valamennyi párt – s Szlovákiában ez is ritkaság – egyként örül az előre hozott választásoknak. Dzurinda szeptemberben, a parlament válsága idején még hallani sem akart a ciklus lerövidítéséről, mondván, a sok megszorítással járó reform eredményei az idén érnek be, fontos tehát, hogy szeptemberig erről a választók is meggyőződjenek. Vladimír Meciar pedig még a mostani válság idején is tett olyan ajánlatot, hogy bizonyos feltételekkel támogatni tudják a kormányt, hogy kibírja szeptemberig. Az elemzők mégis megértik a politikusok elégedettségét. A pártpreferenciák annyira „stabilak”, hogy a ciklus lerövidítése igazából senkinek sem árt, véget vet azonban sokféle találgatásnak. Többen feltették ugyanis a kérdést, milyen áron tudott kisebbségben kormányozni Mikulás Dzurinda, voltak-e háttértárgyalások például a kormányfő és Meciar, avagy a baloldali Smer és a kereszténydemokraták között egy későbbi együttműködésről, s mindez senkinek sem tett jót.