Nem könnyű feladat a lelkünk mélyén lappangó irracionális félelmek megismerése. A tömegtájékoztatás jóvoltából szinte naponta értesülhetünk valamilyen borzalmas katasztrófáról, s ezek felerősíthetnek vagy felszínre hozhatnak olyan szorongásokat, amelyekről korábban sejtésünk sem volt. Még egyértelműbb a horrorfilmek következménye. Szintén a félelmekkel szembesíthetnek bennünket bizonyos képzőművészeti alkotások, csak sokkal kevésbé drasztikus formában. Remete Szent Pál megkísértésének ábrázolásai, a naturalisztikusan megfestett vértanútörténetek vagy a pokol rémségének bemutatásai jól kalauzolhatnak a lélek legmélyén lappangó félelmek között. És nemcsak a nagy mesterek, Bosch, Baldovinetti vagy Goya lehetnek kiváló „idegenvezetők”, hanem számos ismert vagy teljesen névtelen barokk kismester is.
Az áhítat XVII–XVIII. században kialakuló, majd megerősödő barokk formája – amely roppant plasztikusan akarta ábrázolni a bűnt és következményeit – nem fukarkodott a rémségek bemutatásával. A korabeli nagy prédikátorok is bátran használtak erős hasonlatokat, szóképeket; könyveik illusztrációi is ebben a szellemben készültek. Az Augsburg melletti Taxában, Grazban és Bécsben tevékenykedő Abraham a Sancta Clara, eredeti nevén Johann Ulrich Megerle (1644–1709) sem csak humoros példákat vagy vaskos népi hasonlatokat használt beszédeiben, ahogyan kiderül az élettörténetét bemutató XIX. századi regényekből, elsősorban Friedrich Kaiser munkájából, valamint a gazdag adomairodalomból. Abraham a Sancta Clarának tulajdonítják például a bécsi asszonyok megleckéztetését is: a kedélyes történet szerint egy ízben a házastársi hűtlenségről beszélt híveinek, majd megjegyezte, hogy hallgatósága között is ül valaki, aki megcsalja a férjét. „Nem nevezem meg az illetőt, de hogy az igazság se szenvedjen csorbát, hozzávágom a lectióskönyvet” – mondta, majd felkapta a vaskos kötetet. Erre nem is csupán egy asszony bukott le gyorsan a pad alá, hanem csaknem valamennyi. Ezen aztán a prédikátor is elcsodálkozott. A történet persze vándormotívum, Abraham a Sancta Clara előtt is, után is tulajdonították sok-sok népszerű hitszónoknak, például a Blaskovics Andrásnak, akinek halála után a magyar Abraham a Sancta Clara névvel jelentették meg prédikációit. Nem a valóságtartalma az érdekes, hanem hogy kikre „ruházták rá”.
Abraham a Sancta Clara jól megértette magát az egyszerű emberekkel, de a császári udvar előkelőségeivel is, nem meglepő, hogy udvari hitszónokká választották. Prédikációi telis-tele vannak népi elemekkel; szövegei vizsgálatának eredményeként egyik kutatója, Franz M. Eybl számtalan kiadásban megjelent beszédeit az „írott folklór” kategóriájába sorolja. Ez persze nem jelenti azt, hogy Abraham a Sancta Clara eltért volna az egyház tanításától. Ellenkezőleg: rendkívül jól képzett teológus volt, óriási bibliaismerettel, alapos dogmatikai és patrisztikai tudással felvértezve. Úgy válhatott a délnémet ellenreformáció meghatározó alakjává, hogy saját kora ismeretanyagát, nyelvhasználatát, népi fordulatait ötvözte elméleti tudásával.
Fő célja nem a szórakoztatás, hanem hallgatóságának megtérítése, bűnbánatra indítása volt, ennek elérésére használt föl igen bátran minden lehetséges eszközt. Gyakran és szívesen festette le hallgatóságának a mulandóságot: „Az ember, mondanád, mint a virág, ma kebledre tűzöd, holnap seprőd előtt űzöd. Az ember, mondod, olyan, mint a húr, előbb édesen zenélt, most elpattant, cseréld! Az ember, mondod, fújtató, most felfújja magát, aztán beszopja hasát. […] Az ember pókháló, mondod, talán szép és remek, ám mit használ neked? Gyöngy, de gyönge! Mi még? Buta és suta! Mi még? Semmi, mondod, és derék sem tud lenni.”
A bűn következményeinek ecsetelésére egész beszédsorozatokat szentelt. Ilyen a Judas der Ertz-Schelm című is. A beszédek nemcsak a főlator Júdás bűnéről szólnak, hanem általában a bűnről is. E munkája negyedik kötetének illusztrációjaként láthatjuk a nyomtatott könyveiben fellelhető legfélelmetesebb képet, amelyiken egy halott testén osztozkodnak az ördögök. A rézmetsző nem a lelket hatalmába kerítő gonoszt ábrázolta – talán ez nem lett volna elég rettenetes –, hanem a halott testét marcangoló ördögöket. Mint egy boncasztalon fekszik a szerencsétlen hullája, körülötte vidám démonok nyüzsögnek. A test szétroncsolásának amúgy is borzalmas látványát az elviselhetetlenségig fokozza az értelmetlenség és a pusztítást végző ördögök látható öröme. Nem tudományos célból trancsírozzák föl mellkasát és koponyáját a kárhozottnak, nem boncolják a tetemet, mint Tulp tanár, hanem puszta kedvtelésből, a rombolás irracionális vágyától hajtva. Az egyik démon fején vakpápaszem, a másik kezében hatalmas tőr. A boncasztal alatt dézsa, bizonyára a kimetszett testrészek elhelyezésére. Az aprólékosan kidolgozott kép minden ízében félelmet sugall. A mai szemlélőre is elemi hatást gyakorol a látvány, hiszen a felébresztett lappangó, ősi szorongások nem sokat változtak az eltelt két és fél száz év alatt. De a metszet nem egyszerűen a pusztulást és rombolást akarta megjeleníteni sokkoló módon, félelmet gerjesztve, hanem a bűn hatalmát és következményét. S ha belegondolunk, nem is saját félelmünk tűnik irracionálisnak, hanem az, amit Abraham a Sancta Clara illusztrátora akart láttatni: a bűn.
origo.hu
Csak a legokosabbak érnek el 7 pontot ebben a vegyes műveltségi kvízben
