Húsz év múlva

És ha egy repülőgép csapódik az atomerőműbe? – Viccel? Az ellen sehol a világon nem lehet védekezni! – néhány éve erre a végpontra jutott e sorok szerzőjének beszélgetése a magyar atomipar egyik képviselőjével. A szakember tántoríthatatlanul osztotta azt az álláspontot, hogy a nukleáris energiának nincs alternatívája, az atomerőművek nem jelentenek kockázatot, és különben is: a repülőt már azelőtt elfognák, hogy az erőmű közelébe érne.
Volt idő, amikor nem az esztelen terror volt a fő veszélyforrás. Húsz évvel ezelőtt Magyarországon és a keleti blokk többi államában az utolsó simításokat végezték a munka ünnepére készülő díszleteken. Jó előre felcicomázták a Május 1. ruhagyár felvonulási szekerét, kidíszítették a városligeti tribünt, gondoskodtak az időjárás-jelentés manipulálásáról. Egy „cenzori baki” következtében ugyan a Magyar Rádió már április 28-án rövid említést tett a csernobili balesetről és a radioaktív sugárzás emelkedéséről, ám az állampárt vezetői gyorsan léptek. A lapok az ünnepig szinte egyetlen szót sem ejtettek a történtekről. Aztán az első hírek rágalomnak nevezték a robbanásról, nukleáris balesetről szóló információkat, mondván, csak tűzeset történt. A nemrég magas állami kitüntetésben részesített Marjai József miniszterelnök-helyettes különleges felhatalmazást kapott a pártvezetéstől: teljhatalmú cenzorként rendet rakhatott a médiában. Nem tett semmit a lakosság megóvásáért Csehák Judit, Lázár György, majd később Medgyessy Péter egészségügyi minisztere. Húsz éve tehát hazudtak, ameddig csak tudtak. Amíg apránként, a Szabad Európa Rádióból, a BBC magyar adásából, a szamizdatokból és az elszólásokból ki nem derült az igazság.
Két évtized telt el az atomipar történetének legsúlyosabb balesete óta. Még ma sem tudjuk pontosan, hogy hány ember életét követelte és tette tönkre a szovjet vezetők és a csernobili mérnökök emberi ésszel fel nem fogható felelőtlensége. Az eltelt idő kevés volt ahhoz, hogy történelmi távlatból, objektíven szemlélhessük az eseményt. Ez valahol érthető is: sok milliárd dolláros érdekeltségek roppantak meg világszerte Csernobil után, a nyugati demokráciák legtöbbjében letettek az újabb atomerőművek építéséről. Egyes államok – köztük Németország és Olaszország – a nukleáris energiaszektor fokozatos leépítéséről döntött.
Nyilvánvaló tehát, hogy azoknak, akik szerint az atomenergia ma reneszánszát éli, elemi érdekük Csernobil következményeinek bagatellizálása. Aszódi Attila, a budapesti műszaki egyetem Nukleáris Technikai Intézetének vezetője, a balesetről szóló új kötet szerzője a köztévé keddi műsorában például odáig ment, hogy száznál is kevesebb főben határozta meg az áldozatok számát. Holott akadémikusok, állami kutatóintézetek eredményeiből közismert: nemcsak Ukrajnában, de Európa legtöbb országában is látványosan nőtt a sugárfertőzéssel összefüggő betegségekben elhunyt emberek sokasága. Ukrajnában pedig, a csernobili körzet kiürítésében, a felrobbant blokk lezárásában részt vevő több százezer likvidátor közül egyes felmérések szerint negyvenezren hunytak el fiatalon az elmúlt években.
Ma nem az a fő kérdés, hogy megbízhatunk-e az atomerőművekért felelő mérnökökben. Nyilvánvaló, hogy a szakma lezüllésétől ma nem kell tartani. Elhihetjük, hogy Csernobil nem ismétlődhet meg, az ott elkövetett hibák az újabb típusú reaktoroknál eleve kizártak. Van azonban egy kérdés, amelyről nem a mérnököknek, hanem nekünk, polgároknak kell értelmes vitát folytatnunk: akarunk-e hosszú távon együtt élni egy olyan veszélyes technológiával, amely akár százezrek életének kioltására is képes? És ha nem, van-e megoldás az atomenergia kiváltására? De a csernobili évforduló nem erről, hanem a gyilkos politikai felelőtlenség emlékének felidézéséről szól. A bűnösök nagyobb része még köztünk él.