Monroe-elv – kis módosítással

James Monroe, az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1823-ban a kongresszusnak küldött üzenetében fogalmazta meg azt az elvet, amely szerint Latin-Amerikát az Egyesült Államok érdekszférájának tekinti – „Amerika az amerikaiaké” –, amelytől az európai hatalmak, különösen Spanyolország jobb, ha távol tartják magukat. Úgy tűnik, a latin-amerikai elnökök újabb generációja ezt az elvet kissé módosítani kívánja, amikor azt igyekszik elérni, hogy Latin-Amerika legyen a latin-amerikaiaké.
E felfogást azonnal érezni, amint az ember Latin-Amerika földjére lép. Mexikóban például hamar megtanulja Porfirio Diaz, a XIX. század végi mexikói elnök sokat idézett mondását: „Szegény Mexikó! Milyen távol vagy az Istentől, és milyen közel az Egyesült Államokhoz.” Jó barátai arra is hamar figyelmeztetik: ha már elkövette azt az udvariatlanságot, hogy nem tanult meg spanyolul, legalább rögtön hozza beszélgetőpartnere tudomására (ha akad ilyen angol nyelven), hogy ő nem gringo, vagyis nem amerikai, hanem európai. Senki sem tudja, honnan is jön pontosan az amerikaiak „gringo” elnevezése, sokan mégis tudni vélik, hogy az 1846–48 között zajló amerikai–mexikói háborúra vezethető vissza, amikor is a zöld egyenruhájú amerikaiakat „Greens, go home!” (Zöldek, menjetek haza!) ironikus üdvözléssel fogadta a helyi lakosság.
Latin-Amerika Afrika után a második földrész, amelynek lakóit és természeti kincseit a gazdag országok, az utóbbi évtizedekben mindenekelőtt az amerikai multinacionálisok igen nagy mértékben kifosztották. Latin-Amerika viszonylag gyorsan, évi 5–6 százalékos ütemben fejlődött a hatvanas-hetvenes évek során, és akkor úgy tűnt, hogy az évszázad végére Brazília világhatalommá válik. Ám a hetvenes évek olcsó hitelkínálata idején számos latin-amerikai ország eladósodott. A kőolajár-robbanás keltette dollárfelesleget ugyanúgy rájuk tukmálták, mint hazánkra. Akkor a külföldi források bevonásával való fejlesztés volt a „trendi” ideológia. Ám a Reagan-féle monetarista gazdaságpolitika a kamatlábakat az égig emelte, aminek következtében az eladósodott országok adósságcsapdába kerültek: hiába igyekeztek a korábban felvett hiteleket visszafizetni, a hatalmasra duzzadt kamatfizetések lehetetlenné tették az adósság mérséklését, illetve a fizetési mérleg egyensúlyba hozását. A leggyengébb láncszemnek Mexikó bizonyult, amely 1982-es fizetésképtelenségével pénzügyi válságok hosszú sorát nyitotta meg.
A krízis fennmaradásában jelentős szerepe volt a Nemzetközi Valutaalapnak, amely a washingtoni konszenzus néven is elhíresült neoliberális elveket a latin-amerikai országokra erőltette, aminek hatására az egyes országok helyzete tovább romlott. Mexikó esetében például a nemzetközi pénzintézetek és egyéb hitelezők kamatkövetelése kereken kétszer akkora volt, mint amennyi kamathoz juthattak volna, ha ugyanazt a tőkét mondjuk az Egyesült Államokban fektetik be. Egy korabeli karikatúra szerint a Nemzetközi Valutaalap elegáns képviselői Mexikót úgy kicsavarják, mint a citromot. Mivel ezen intézmények mögött az amerikai érdekek álltak, a térség „Amerika-ellenességének” szilárd gazdasági alapjai vannak. Ha meggondoljuk, hogy a reálbérek ma ugyanazon a színvonalon vannak, mint 25 évvel ezelőtt, és hogy a lakosság több mint 40 százaléka szegénységben él, akkor különösen nem csodálkozhatunk az „Amerika-ellenesség” megerősödésén, ami a „szovjetellenességhez” hasonlóan nem egy bűnös érzés, hanem az elnyomottak természetes reakciója az elnyomók ellen.
A Nemzetközi Valutaalap útmutatásait követő Argentína 2001-es pénzügyi válsága a latin-amerikaiak számára végképp hiteltelenné tette a pénzügyi megszorításokból, privatizációból és piacliberalizálásból álló neoliberális gazdaságpolitikát, amely az elmúlt három évtizedben növelte a szegénységet és az egyenlőtlenséget. Megerősödött azon „radikális” politikusok támogatottsága, akik egyszerűen csak vissza akarják szerezni a természeti kincseik feletti ellenőrzést, és meg akarják teremteni országaik gazdasági függetlenségét, amelyet egyébként a fejlett ipari országok nem „populista” vezetői sohasem engedtek volna át más országoknak. Washington, nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva, nemrég még azt is megakadályozta, hogy Kína egy közepes méretű amerikai bankot felvásároljon, nemhogy a természeti kincsei feletti ellenőrzést adná át külföldi „befektetőknek”.
Kína és India előretörésével, az általuk felhalmozott devizakészletek következtében Latin-Amerika nem szorul rá többet a Nemzetközi Valutaalap, illetve az amerikaiak finanszírozására mint kizárólagos forrásra, és ez megerősítette tárgyalási pozícióit. Az argentin elnök, Néstor Kirchner nemrég 30 centet kínált fel minden egyes dollár tartozásra „kell, vagy nem kell” (take it, or leave it) alapon – és a hitelezők elfogadták az ajánlatot, ami a külföldi államadósság egyharmadára való csökkentését jelentette. A múltban a pénzpiacok súlyosan megtorolták volna e szemtelenséget, de az ázsiai befektetések beáramlásával a hitelezőknek nem volt más választásuk, mint az ajánlat elfogadása.
Latin-Amerika „populista” vezetői többpólusú világot kívánnak felépíteni, amelyben nem Washingtoné a kizárólagos vezető szerep. Elítélhetjük-e őket ezért?