Sting trubadúrrá vált

Nem tudok meglepőbb felütést ide, mintsem a száraz tényt: Sting barokk lanttal a kezében John Dowland-dalokat énekel! A seicento végén csúcsra érő brit szerzőnek sejtelme sem lehetett a new wave-ről, arról tehát, amely a Sting (Fullánk) fedőnevű fura figurát felszínre dobja századokkal később. Dowland Franciaországot és Itáliát bandukolta be, Sting a Police-szal járt a Holdon, s tagadta a popzenét, amely ellen hullámzott. A híres lantossá lett John Németországot látogatta, s a dán udvar kamaramuzsikusa lett, míg Sting két társat odahagyva, minden lélegzetével odasimult a slágerrádiók ízlésóceánjába. Kalandoztak rendesen, míg a négyszázzal ifjabb – aki azért New Yorkban is angol maradt – a közös szülőhazában akadt Johnra.
Valószínűleg zseni a lantos, aki Stinget a dowlandi stílusba avatja: Edin Karamazov elképesztő kunsztokat teker a kilenchúros hangszeren. De tekeri testét is, a papiruszszagú régizenészekhez képest nagyon laza, afféle relatív Chuck Berry volna, ha állva mozogná le a dalokat. Ő a bús-komoly zenészek felől, Sting a popórázó poposok felől közelít. Ülnek a keatsi tóparton, vagy harsánykodva angolparkban bolyongnak, esetleg mohafutott kőpárkányon hallik sutyorogásuk: a kultúrák muzikális összehajlása szépséges pillanatokat szül.
Az operatőr tobzódik: mint valami kosztümös opusra, e filmecskére annyi truvájt pazarol. Relaxál a szem ennyi jól eltalált világításon, gépálláson, miközben Sting, akinek semmi milliárdos formája sincs, egyetemes zenésznek, kottaolvasó, allűrmentes kultúrlénynek tűnik. Annak is akar látszani, teszem hozzá rögtön, hisz maga is lanttal piszmog, és hanyag öltözetében szívesen fogadja a kifent bennfentesek, a helyi high society – kissé csinált, oldalra pillogó – állva tapsait.
Sting éneklése most is fakó. Megannyi alábecsült magasságú hang, és nincs digitális trükközés. De épp ezt nem akarja, talán ő maga is arra kíváncsi, mire mennek így, ketten, unplugged a négyzeten. Árnyalatok, kontemplatív szerelmes strófák sorjáznak, és valami kíváncsisággal vegyes alázat látszik itt, amely ha mímelt, minimum két Oscar kijár érte.
Mondom, egy a baj csak: a valahai loftból luxuskoncertteremmé alakított helyen nem fiatalok, szakadt legújabb hullámos gyerekek láthatják a bálványt, amint muzsikálni tanít. A popbiznisz különcét, ahogy megtér a zenéhez, és keresetlen, skálákkal agyon nem zabolázott kései trubadúrként mondja Dowland énekét.
Segítsünk a rekedt Stingnek s a kint rekedteknek is: fényeket le, hangerőt fel – a muzikoökonomikus elcsöndesedéshez.
(The Journey & The Labyrinth – Sting/Karamazov; Deutsche Grammophon DVD 2007.)