Megfejtetlenek

k ö n y v e s h á z

Emlékszem: az országos tudományos diákköri konferencia szegedi, majd szombathelyi vetélkedőin indult sikeresen (és publikált először az általam egy cikluson át szerkesztett Irodalomtörténet című folyóiratban) a nemzedék, amelynek érett tudós számba vehető tagjai az idén megrendezett székesfehérvári OTDK-n már zsűrielnökként szerepeltek. Szombathelyen derültséget és szűnni nem akaró tapsot váltott ki a „kis” Kulcsár-Szabó, aki három zsűri előtt is kiemelten díjazottan szerepelt. Szemem láttára nőtt fel, kapcsolatunk szinte a Gauss–Bolyai modell szerint alakul a számomra legfontosabb kérdésben, Szabó Lőrinc értésében.
Valamikor a hatvanas évek vége felé monográfiám első kötetében magam is ifjú fejjel leírtam a Szabó Lőrinc-i költészet poétikai újdonságát. A korábbi kritikusok által kifogásként emlegetett enjambement-ok (sorvégi áthajlások) kóros elszaporodásáról kimutattam, hogy éppen ebben rejlik ennek a költészetnek sajátságos (ma Kulcsár-Szabó Zoltán így mondja:) „önprezentációja”. Szabó Lőrinc ugyanis a verssor tiszteletben tartásával, sőt nemegyszer rímmel hangosabbá tételével elfogadja és továbbélteti a líra alapformájának, a versnek legfontosabb elemét. Ugyanakkor a gondolati, értelmi egységeket (Kulcsár-Szabó Zoltán ma ekként fogalmaz: a „költő nyelvszemléletét”) a sor közepétől induló és a következő sor közepén záruló mondat adja meg. Nemegyszer ez a két fél sorra terjeszkedő gondolat – feleselve a sorral – még klasszikus görög verselési formákat is hordoz. Olyan feszültséget ad mindez a versnek, amely egyszerre jelenti a hagyományos klasszikus versalakítás fegyelmezett elfogadását, másrészt egy fegyelmezetlen, tiltakozó, a fennálló világot ellenpontozó lázadó alkat kiéneklését teszi lehetővé. Engem modernségében is Horatiusra visszagondoló versalakítási módra emlékeztet. Nemhiába mondogatta Szabó Lőrinc barátainak: olyan verset szeretnék írni, mint a maga idejében Horatius.
Erre jön két évtized múlva a vizsgálódási módszerét a legkorszerűbb elméletekből válogatva megépítő irodalmár, aki a modern líra legfontosabb meghatározóiként írja le azokat a megoldásokat, amelyeket Szabó Lőrinc a maga felelősségére – vitában a kortársi verstanokkal – megvalósított. A líraelmélet mai fogalmaival indokolva meg az eddig is klasszikusként számon tartott Szabó Lőrinc helyét a huszadik századi világirodalom élvonalában. (Hadd tegyem hozzá, hogy tanulmányainak németül is publikált szövegeivel a külföld érdeklődését is felkeltette Szabó Lőrinc költészete iránt, és Christina Kunze személyében a méltó német műfordítót is sikerült megtalálni.) Elméleti felkészültségét alkalmazva Kulcsár-Szabó Zoltán képes felmutatni egy magyar költő nemzetközi érdeklődésre számot tartható értékét. Az általa hasznosított elemző rendszert éppen a magyar költészet nagyjainak újabb szempontú bemutatására alkalmazza.
Ez az elméleti megközelítésű fiatalember ugyanakkor tisztelettel fogadja el a költői alkotás értékét, elsődlegességét az elmélettel szemben. Egy Baudelaire-vers tudós értelmezéseinek, illetve műfordítói, valamint költői továbbgondolásának összevetését imigyen zárja: „A Sivatagban és a Spleen II. viszonya felfogható egy hermeneutikai (én, a kritikusa így mondanám: írásmagyarázó) példázatként, egy másfajta, nem feltáró hermeneutika példázataként, amelyben az itt tárgyalt olvasatok közül nem annyira Babits, Jauss, de nem is De Man, hanem Stefan George és Szabó Lőrinc bizonyulnak a Baudelaire-vers legmegértőbb olvasóinak. Megértik, éppen azáltal, hogy nem fejtik meg.” A költői alkotásban – benne és általa – való újraértelmezésnek megadva az újrateremtés esélyét.
(Kulcsár-Szabó Zoltán: Metapoétika. Önprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben. Kalligram, Pozsony–Budapest, 2007. Ára: 2500 forint)