A visszatért életöröm

L Á T - H A T Á S Talán már csak a szűkebb pátria ihlette korábbi munkái, a tompa szürkésbarna színekkel megelevenített zselici tájat, a népi fafaragóművész Kapoli Antalt és a paraszti munkaeszközöket felvillantó művei emlékeztetnek a Munkácsy-díjas Szabados János „somogyi szürrealizmusára” – tűnődhetünk el a festő életműtárlatát szemlélve. A hetvenes–nyolcvanas évek dacosan visszahúzódó, gyakran rosszkedvű, komor színekkel dolgozó, ám akkor is tisztelt festőjét remélhetőleg végképp feledteti a kaposvári Vaszary-képtárban most látható kiállítása.

Szárnykeresők, Megszökött a felhő, Bolond nyár, Majd feljön a hold – ilyen, és ezekhez hasonló jókedvű szemlélődésre késztető képcímekkel fogadja a látogatót a kaposvári Vaszary-képtár bejáratánál a múlt héten nyílt Szabados-tárlat. Eligazító a rendezés, idejében jelzi: „nevezzük át” a komputerünkben korábban elmentett Szabados-képeket.
Nem csalódunk, ha tovább bóklászunk a „megfiatalodott” és néhány éve újra jókedvű festő munkái között. Merthogy a csaknem kilencven mű, köztük a tucatnyi nagy tabló is azt üzeni: ez a Szabados nem az a megkeseredett alkotó, aki két-két és fél évtizeden át haragban volt önmagával és a világgal. De tegyük hozzá, akkor is az élvonalbeliek között jegyzett festő, melegszívű alkotóház-vezető, szigorú, de rajongva szeretett tanár volt.
– Fiatalon rá is, mint az ide visszatért festőkre, Rippl-Rónai és Vaszary francia impreszszionizmusa hatott, aztán jött egy Bernáth Aurél-féle német orientáció. Most úgy látom: a francia pop-art is nyomot hagy munkáin. De ami a legfontosabb: lazábbak, nyitottabbak, levegősebbek és vidámabbak az utóbbi tíz-tizenöt évben készült Szabados-képek. Mintha olyan utat járt volna be, mint a korai reneszánsz festői, akik a középkor után felfedezték, hogy a világ színes és szép – mondta a korábban „nyomott formákkal és visszafogott színekkel dolgozó” Szabados Jánosról a tárlatát megnyitó Pogány Gábor.
S hogy honnan a visszatért életöröm? Az érzelmeiről korábban szigorúan hallgató Szabados most nem rázza mérgesen a fejét, ha a legbensőbb érzéseiről és új reneszánsz világszemléletéről faggatjuk. S ha a donneri városrész műteremotthonának varázserejét vagy az újra röptető családi miliőt, gyerekeit, Jánost és Pankát, meg az unokáját emlegetjük.
Amikor a tárlatnyitó végén azzal „provokáltuk”, hogy a több képén is feltűnő bohókás, csúcsos sapkás figurák éppen olyan jellemzői lesznek látomásainak, mint a néhány éve elhunyt jó barát, Szász Endre portréin a barokkos fejdíszű alakok, a hetvenéves alkotó rögvest rávágta: – Tudod, azért jó nekik ez a csúcsos sapka, mert ha lekapják a fejükről és megfordítják, pattogatott kukoricát vehetnek bele. De mondd, kezdhetnének-e valami hasznosat a fejdíszükkel Bandi figurái?
(Szabados János Munkácsy-díjas festőművész kiállítása születésének 70. évfordulóján, Kaposvár, Művészetek Kincsesháza, Vaszary- képtár, október 28-ig.)