Vissza önmagunkhoz

Svájcból egy furcsa hangszerrel indult, és a hangzás, amelyet teremtett, huszonöt év alatt milliók közös nevezője lett Európától Dél-Afrikán át Kínáig. Elektroakusztikus hárfája védjegy, húrjain egyszerre pereg a dzsessz, a világ- és a klasszikus zene. Korábban Pavarottiban, Zuccheróban, Bobby McFerrinben, a galíciai dudavirtuóz Carlos Nunezben vagy az örmény Djivan Gasparijanban talált társra a zenében, mára barátaiból álló kvartettjével járja a világot. Jubileumi turnéja budapesti állomásán csordultig megtelt a Petőfi Csarnok. A Grammy-díjas Andreas Vollenweiderrel a koncert előtt beszélgettünk.

A Time magazin egyszer a New Age királyának nevezte. Tud azonosulni ezzel a címkével?
– Még a Time magazin is tévedhet. A New Age számomra sosem jelentett semmit, annak ellenére, hogy sokszor összefüggésbe hoznak vele. A média, a zeneipar által mesterségesen kreált stílusirányzat vagy gondolatkör, amely valójában sosem létezett homogén formában. Sem elveimben, sem a zenémben nem érzek vele közösséget.
– Mégis hogyan jellemezné azt a spirituális zenei utat, amelyet huszonöt év alatt bejárt?
– Egyetlen kulcsszót tudok mondani: szabadság. Bármilyen műfaj keretei közé is zárnám, amit csinálok, fogoly lennék aranykalitkában. A dzsessz, a klasszikus zene, a világzene ösvényein sokan járnak – én új csapásokon vándorlok, világok között járva. A nézőterek sötétjében egyformán fekete mindenki, legyen bár svéd, kínai, afrikai, katolikus, muzulmán vagy buddhista. Nekik játszom a világ közös zenéjét.
– Küldetésként éli meg a különböző kultúrák összebékítését?
– Az emberiség az idők kezdete óta külső körülményekben kutatja a válaszokat a lét végső kérdéseire, mind ez idáig sikertelenül. Ha a világgal van problémánk, valójában a lelkünk nincs harmóniában éppúgy, ahogy a depressziós ember testi fájdalmai is csak tünetek. A zene ugyanakkor évezredek óta kínálja az elmélyülés lehetőségét. Sokan mondták már előttem: a válaszok sosem az utcán hevernek, magunkban kell meglelni őket. Minden társadalmi változásnak belső megújulásból kell kiindulnia, csak így lehet sikeres. Nagy veszteség, hogy a zeneipar a zenét mára nagyrészt megfosztotta eredendő spirituális küldetésétől. A magam módján arra törekszem, hogy újra megtanítsam az embereket a zenén keresztül visszatalálni önmagukhoz.
– A nyolcvanas évek óta környezetvédelmi és békemozgalmakban is szerepet vállal. 2005-ben a Világgazdasági Fórum ellenrendezvényén beszédet is mondott. Miért fontos ez önnek?
– Ha a világot egy barokk kastélyhoz hasonlítanám, azt mondanám, az emberiség a lelki, érzelmi intelligencia hiánya miatt legfeljebb a cselédszoba koszos ablakán át kukucskál be. Ahhoz, hogy átléphessünk a kastély többi termébe, a gazdasági racionalitás mellett újra meg kellene tanulnunk használni a szellemi, érzelmi intelligenciát, hogy jobb, élhetőbb világot teremtsünk. Erről nem lehet hallgatni.
– Nemrégiben beválasztották a Grammy-díjat odaítélő zsűribe. Milyen szempontokat figyel majd a jelöltek értékelésekor?
– Mindenekelőtt a motivációt. Azt, hogy milyen belső kényszerből táplálkozik a művész. Divathullámot, piaci igényeket akar-e kiszolgálni, vagy olyan produkciót hoz létre, amellyel egyedi tartalmat közvetít, kompromisszumok nélkül. Fontos az újszerű hangzás, de a zene több ennél. Olyan művészeket igyekszem majd előnyben részesíteni, akik mindemellett hordoznak valamit az elkallódott univerzális intelligenciából.