Ajándék és kárpótlás 1962-ért

Grosics Gyula tegnap volt nyolcvankét éves. Nem mondhatjuk, hogy tegnap ünnepelte a nyolcvankettedik születésnapját, hiszen kórházban, súlyos betegségből lábadozva fogadta a látogatókat. Közöttük Rieb Györgyöt, a Ferencváros elnökét, akitől megkésett, de ettől még – vagy talán éppen ezért – roppant becses ajándékot kapott: az 1947-es évjáratút idéző, Kossuth-címeres kapusmezt Fradi-melegítővel és az FTC-be szóló átigazolási lappal, amelyet menten alá is írt. Az ötlet és a szándék nem mai, egészen 1962-ig nyúlik vissza. Az ’50-es években többször végveszélybe sodródott, jogfosztott kapus és klub ezzel a nyilvánvaló sportszakmai hozadéka mellett szimbolikus értékű szerződéssel kívánta rehabilitálni magát és a másik felet, ám a hatalom nemet mondott. Tegnap azonban az Aranycsapat olimpiai bajnoka és vb-ezüstérmese fradista (is) lett – amitől még nem kevésbé dorogi, kispesti és tatabányai –, és olyan hévvel mesélt, mintha éppen beállni készülne a kapuba: „Negyvenhat éves a történet, ezért ezt a meglepetést nem lehet csak úgy zsebre tenni. 1962-ben szerettem volna visszatérni Budapestre, és Tatabányán úri módon fogadták a szándékomat, hozzájárultak. A chilei világbajnokságra már úgy is mentem ki, mint a Ferencváros játékosa. A negyeddöntőben aztán kikaptunk a csehszlovákoktól, ennek megfelelően borús hangulatban üldögéltünk, amikor az MLSZ elnöke odalépett hozzám, és átnyújtott egy levelet. Nem is bontottam ki azonnal, mert abban a helyzetben nem különösebben érdekelt, amikor aztán mégis, azt olvastam: az országos sporthivatal és a labdarúgó-szövetség nem engedélyezi, hogy a fővárosba igazoljak. Erre én felálltam, és bejelentettem, hogy befejeztem a játékos-pályafutásomat. Hibáztam, nem ezzel kellett volna visszavágnom, utóbb már bántam is, de a szavamat nem másítottam meg. Most, negyvenhat évvel később aztán a születésnapomon kaptam egy fekete dresszt és egy Fradi-melegítőt, a klub elnöke pedig meghívott a csapat első tavaszi mérkőzésére.”
A lelkesedés e ponton picit megtörik, az ünnepelt inkább magától, mintsem tőlünk kérdezi, nyolcvankét éves korában vajon ki kíváncsi az emberre, de amikor felvetjük neki, hogy a Kő András kollégánk által róla írt életrajzi könyv a mai magyar valóságban felfoghatatlan és példátlan siker, már újra egyetértően mondja: „Ilyen érdeklődés a személyem és a velem kapcsolatos események iránt még nem volt, ennél nagyobb elégtételt életemben nem kaptam. Jólesik, bevallom. Megyek az utcán, a villamoson, az emberek pedig megállítanak, megsimogatnak és azt mondják: az Isten tartsa meg még sokáig! Ezt nem lehet megfizetni, erre nincs keret. Illetve van, de úgy hívják, hogy szeretet. És akkor még nem beszéltem a Dorogról, a Tatabányáról, a Budapesti Honvédról. Nem adom fel, már csak ezért sem. Persze az igazság az, hogy nem én döntök. A Jóisten majd tudni fogja, mit tegyen velem.”