Csipesz és skálaüveg

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az – így hangzik az Anna Karenina első, sokat idézett mondata. Mint minden axióma, Lev Tolsztojé is csak az adott feltételrendszeren belül, ez esetben a méltán világhírű regény keretei közt helytálló. De leszűrhető-e egy család történetéből bármiféle általános megállapítás?
Az általánosítás igényével olvastam Verrasztó Gábor családmonográfiáját. Bevallom, érdekelnek a kuriózumok, és egy-egy család hagyatékában gyakran ezek garmadája gyűlik föl: fényképek és ősök ereklyéi, egy-egy újságcikk, csecsebecse, a kutató szemnek megannyi színes röppentyű. A Váncza család tékája a szokásosnál több dokumentumot kínál. Nemesi perek jegyzékei, Wántza Mihály „képíró színigazgató” Búsongó Ámor – Egy hajnali édes andalmány teremtménye című verseskötete 1806-ból és a Zöld Marci című, népszerű színpadi játék, betyárkomédia 1817-ből („Betyár világ van, öcsém!”), nyugták, levelek és gyászjelentések, majd ifj. Váncza Mihály elegyes irományai a századvégen (köztük Az üstököslakó című színpadi munka), Váncza Emma tálai és korsói (fényképészeti műtermet nyitott Miskolcon 1891-ben!), Váncza József rajzai ugyanezekből az időkből: portrék, csokrok, állatalakok… Aki szeret régiségboltban bóklászni, annak már ezért tetszeni fog a könyv.
Ha mást nem, a szlogent mindenki ismeri: „Haladjon Ön is a korral, süssön Váncza sütőporral.” A szlogent és persze magát a port is a Pázmány Péter Tudományegyetemen frissen diplomázott gyógyszerész, Váncza József találta fel. (A családi legendárium szerint a rühesség elleni por receptjét kereste – de sütőport talált.) Első cégét 1925-ben jegyezték be, és az üzleti élet viszontagságai közt a mai Korányi Sándor (régebben Ludoviceum) utca 28. szám alatt a sütőpor mellett gyártotta a Váncza vanillincukort, a Váncza krémport, és meglepően friss marketingötleteinek köszönhetően hamarosan országos hírnévnek örvendett a piros-sárga csomagolás. Sikertörténet? Nem tanulságok nélkül. A Napkút Kiadó kötete méltó terjedelemben foglalkozik az erőszakos államosítás és ideológiai megkülönböztetés éveivel. Kilakoltatás, felszámolás, eleve kudarcra ítélt egyetemi felvételi és védekező beadványok – ezek az adatok tárgyszerűségükben, ifj. Váncza József szűnni nem akaró, alkotó aktivitása pedig már általánosságban érdemel figyelmet. (Hiszen közelmúltunk történetét sem dolgoztuk még fel.) A harmadéves egyetemi hallgató 1954-ben nyilatkozatot ad be az Országos Találmányi Hivatalnak a „skálaüveg rádióra, műszerekre…” ügyében. Ezt követi a kör alakú bélyeg, a Fercupar gyógyszer új változata, az esővédő előtető, a fonott használati tárgyak készítésére irányuló beadvány, a műanyag csipesz, a vékonyabb menetjegy. Talán mondanom sem kell, mindegyik beadvány sorsa elutasítás.
Az a fajta vállalkozó kedv, amely egy család számára néhány évtizeddel korábban a felemelkedés lehetőségét biztosította, olyan jelenetekben mutatkozik meg, amelyeket nyugodt szívvel üdvözölhetnénk a közép-európai abszurd színpadán. Tévedés ne essék, nem a találmányok értéke vagy értéktelensége miatt. Érdemes szembenézni ezzel. A Váncza-féle alkotókedv ugyanis kiveszett a közgondolkodásból a szocializmus évei alatt, nehéz lesz visszaszerezni – tegyük hozzá, az üzleti önállóságot ma sem ösztönzi a nagypolitika. Pedig talpra kell állnunk, hogy minél meszszebbre tudjunk tekinteni.
(Verrasztó Gábor: A Váncza család. Napkút Kiadó, Budapest, 2007. Ára: 2500 forint)