Dunatáj: az út vége és az eleje

Itt Kászon, ott Felcsík, itt egy idős házaspár, ott egy fiatal milliárdos, itt az út vége, ott az eleje, itt a régmúlt, ott a harmadik évezred, itt nélkülözés, ott anyagiasság. Két film találkozása a szemlén, mindkettőt a Dunatáj Alapítvány gyártotta, előbbit, az Imádságot Mohi Sándor, utóbbit, az Út Calarasi-ba címűt Zsigmond Dezső jegyzi. Mindkettő felejthetetlen, értékes dokupéldázat.

A Dunatáj hosszú évek óta ontja magából az erdélyi helyszínű filmeket, a témaválasztás mégsem vált unalmassá, sőt. Aki ismeri Mohit és Zsigmondot, tudja, hogy katarzisból bőven kijut majd, tudja, hogy az érzékeny szem által vezérelt kamera olyan történetet hoz el a Mammut bevásárlóközpontba, amely képes kiragadni a műanyaglétből, egyszersmind jelzi, hogy vagyunk néhányan, akik egyformán gondolkozunk arról, ami körülvesz és ami rejtve marad előttünk.
Mohi Sándor Imádsága főhajtás az öregség előtt: az idős kászoni parasztházaspár hétköznapi csendjének csodálata, a borotva sercegése, a férj nyögdécselése, az asszony sóhajtozása, a kapu nyikorgása, a szekér dobogása, a marhabőgés, a kutyanyüszítés, a kismacska nyávogása, báránybégetés, madárcsivitelés. Úgy élnek ők, ketten ebben e betlehemi idillben, állatokkal odabent a házban, ahogy az ember élt valaha: akkor, amikor még nem kellett zárni az ajtót, amikor a szemét fogalma még ismeretlen volt, amikor ember és természet egyet alkotott. Ez a félórás dokumentumfilm egyszersmind ennek a porból jött, porrá lett székely házaspárnak az emlékműve is: haláluk után lehettek most valakikké, egy film tárgyává, pusztán azzal, hogy a forgatás idején még léteznek, teszik a dolgukat, este fekszenek, reggel kelnek, ellátják a jószágot és betakarítják a terményt – amíg a Jóisten engedi. A premiert már fentről követik.
Zsigmond Dezső filmje nem a ködből tűnik elő: az Út Calarasiba Kurkó János csíkszentdomokosi (s most már -szeredai) nagyvállalkozó tökéletes portréja. Egy nem fikciós road movie a szülőfalutól a havasokon és a dél-romániai Calarasi-on át vissza Csíkszeredáig, egy óra egy romániai újgazdaggal, aki székely konokságának, munkabírásának, makacsságának köszönhetően lett Hargita megye egyik legtehetősebb embere – fiatalon. Zsigmond Dezső nagy hiányt pótol ezzel a filmmel: a magyar dokumentumfilm aránytalanul keveset foglalkozott a rendszerváltozás nyerteseivel, a semmiből vagyont csinálókkal, a mai hatalmasokkal.
Kurkó János vagyonosodását fintorogva nézi az örök kispolgár. És Zsigmond Dezső éppen erre a kicsinyes irigységre játszik rá: Kurkó személyében egy önmagát mindig bírálni képes, erős önkritika hajtotta nagymenőt talált, és ahogy halad a film, ez a gazdag ember szépen félreteszi kincseit, megmutatkozik előttünk pőrén, védtelenül és magányosan. Amikor a vége főcím lepereg, és felkapcsolódik a világítás a vetítőteremben, a kispolgár már melegen szorítja meg a nagyvállalkozó kezét, akinek volt mersze belenézni a tükörbe, és amit ott látott (a félresöpört, valódi életet), kitárni a kamera előtt.
(Imádság – dokumentumfilm. Rendezte Mohi Sándor. Út Calarasiba – dokumentumfilm. Rendezte Zsigmond Dezső. Mindkettőt gyártotta a Dunatáj Alapítvány.)