Válságkezelés képviseleti demokráciában

Körösényi András és Fricz Tamás nagy visszhangot kiváltó vitáját adta közre a Magyar Nemzet január 28-án arról, hogy az európai demokráciákban a parlament feloszlatása és az előre hozott választások a nép parlamentre ruházott szuverenitásának „visszavonására” alapozódó korrekciós intézmény-e, amellyel belpolitikai válság kezelhető.
Körösényi András lényegre törő, teoretikus áttekintést adott a parlament feloszlatásának és az előre hozott választásoknak a képviseleti kormányzásban és a parlamentáris rezsimekben betöltött szerepéről, Fricz Tamás ellenvéleményének középpontjában a kivételes példák álltak. A két álláspont közötti különbség megragadható a kulcsfogalmak használatában. Körösényi András következetesen a „képviseleti kormányzás” és a „parlamentáris rezsim” kifejezéseket használja, míg Fricz Tamás „képviseleti demokráciáról” beszél.
Véleményem szerint a képviseleti kormányzás és a képviseleti demokrácia között különbséget kell tennünk. A két világháború közötti politikai berendezkedés Magyarországon leírható és értelmezhető a képviseleti kormányzás és a parlamentáris rezsim fogalmaival, de az a bizonyos Horthy-rendszer – ellentétben a mai magyar politikai berendezkedéssel – nem volt parlamentáris demokrácia. Aktuálisan ennek az a tanulsága, hogy nem, vagy korlátozottan demokratikus parlamentáris rendszerekben a népszuverenitás, a népakarat vagy a demokratikus alapelvek nem játszanak (meghatározó) szerepet, míg parlamentáris demokráciákban a rendszer szereplőinek (politikusok, állampolgárok stb.) magatartását és cselekvését, valamint a teoretikusok (politológusok stb.) elméleti reflexióit nagymértékben alakíthatja a rendszer deklaráltan demokratikus jellege.
Úgy gondolom, hogy Körösényi és Fricz végül is elbeszélnek egymás mellett, mert Fricz Tamás lényegében pontosan ott folytatja, ahol Körösényi abbahagyja. Körösényi András zárómondata úgy szól, hogy „a parlamentfeloszlatás és az előre hozott választások olyan terápiát jelentenek, amit más betegségre találtak ki”. Ilyen betegség például a kormányválság vagy a parlamenti kormánybuktatás, de nem a demokrácia válsága. A kérdés azonban elméletileg megkerülhetetlen: milyen terápiát találtak ki arra a betegségre, ha maga a parlamentáris rezsim kerül válságba? Még pontosabban: milyen demokratikus terápiát alkalmazhatunk akkor, ha maga a parlamentáris demokrácia kerül válságba, de a parlament feloszlatása és előre hozott választások kiírása nem javallt?
A választ megkönnyítheti, ha gyakorlatiasan gondolkodunk. Minden rezsimnek eleget kell tennie társadalmi elvárásoknak és funkcióknak, melyek között első helyen szerepel a társadalmi konfliktusok kezelése. Minden politikai-alkotmányos berendezkedésnek van ezért problémakezelő (válságkezelő) és teherbíró képessége, mely nagyban függ attól, hogy a rendszer mérvadó és domináns szereplőiben (közjogi méltóságok, pártok, politikusok stb.) mekkora készség és hajlandóság van arra, hogy saját döntéseikkel és tetteikkel ne terheljék túl a rendszert. Ha egy parlamentáris rezsim a maga intézményeivel és alkotmányos-közjogi szabályaival képtelennek bizonyul alapvető konfliktusok feloldására, két radikális alternatíva kínálkozik az állampolgárok számára. Az egyik antidemokratikus, rendszerellenes alternatíva, melynek legismertebb példája a német weimari köztársaság bukása a hitleri hatalomátvétel előtt. A másik, demokratikus rendszeralternatívára az Olasz Köztársaság szolgál példával a kilencvenes évek első feléből: a „tiszta kezek” ügyészi vizsgálataiból előállt politikai korrupciós botránysorozat a kereszténydemokraták által évtizedekig uralt és velejéig korrupt politikai rendszer olyan alkotmányos átalakításához vezetett, amit az olaszok hajlamosak rendszerváltásnak nevezni. Olaszországban tehát egy demokratikus rendszeren belüli rendszerváltás ment végbe, amivel kapcsolatban emlékeztetnem kell arra, hogy Magyarországon nemcsak a nemzeti és jobboldali radikálisok körében vannak hívei egy új rendszerváltásnak, hanem a jobb- és baloldali parlamenti pártjaink elitjeiben is fel-felvetődik a magyar politikai rendszer alkotmányos átszabásának gondolata.
A magyar parlamentáris demokrácia válságának sajátos bizonyítéka Sólyom László köztársasági elnök aktivizálódása. Az ő fellépései nyomán azt mondhatjuk, hogy a parlamentáris rezsim Körösényi András által hangsúlyozott intézményi mechanizmusaiba az államfő lehelt lelket Magyarországon. A Magyar Köztársaság elnöke arról beszélt, hogy a balatonőszödi beszéd morális válságot okozott Magyarországon, és a miniszterelnök reakciói ezt a válságot tovább fokozták. A demokrácia és az alkotmányos jogállam működése nem korlátozódhat a jogszabályok betartására, az alapvető erkölcsi normák betartása is szükséges, mert ezen alapul a politikába és végső soron a demokráciába vetett bizalom. Ha a választási ígéretek semmire nem köteleznek, akkor a demokrácia hitelvesztése fenyeget. Az államfő hangsúlyozta: a miniszterelnök és a kormány felelős a parlamentnek, csak az országgyűlési képviselők többsége vonhatja meg a bizalmat a miniszterelnöktől és egyúttal a kormánytól.
Rendkívüli helyzet, de nem közjogi-politikai értelemben vett rendkívüli állapot alakult ki, ám a miniszterelnök csak a köztársasági elnök fellépése nyomán szánta rá magát bocsánatkérésre és bizalmi szavazásra. Az Országgyűlés (kormánypárti többsége) politikailag bénult állapotban volt, elvesztette a tőle elvárható kezdeményezőkészséget, és még csak nem is a köztársasági elnök hatására, hanem a kormányfő taktikai szándékának engedve ment bele a bizalmi szavazásba. A miniszterelnök a kialakult politikai helyzetre (az utca nyomására) és a köztársasági elnök érvelésére tekintettel kezdeményezte az Országgyűlés összehívását, hogy bizalmi szavazást kérjen programjáról és személyéről.
A törvényhozás (Országgyűlés) és végrehajtás (kormány) között megmaradt a Körösényi András által hangsúlyozott összhang, azaz a kormány szilárd parlamenti többsége, de a „parlamentáris rezsim” kulcsszereplője, az államfő a „parlamentáris demokrácia” elvi alapjaira (demokratikus alapelvekre) és az állampolgárokra hivatkozott, amit a mérvadó politikai és közjogi szereplők közül érdemben senki nem kérdőjelezett meg. A Gyurcsány-afférból minimálisan levonható következtetés az, hogy kialakult a demokrácia válsága nevű betegség (sem kormányválság, sem parlamenti kormánybuktatás nem volt), de a kormányválságkor vagy a parlamenti kormánybuktatáskor szokott gyógymódot, a bizalmi szavazást alkalmazták, s ezzel már túl is léptünk a Körösényi András által meghúzott elméleti kereteken. Elméleti fogaskerekünkbe azonban homokszem került: annak a parlamenti többségnek a többsége (szocialista frakció) szavazott bizalmat a kormányfőnek, amely Balatonőszödön és utána tettestársnak bizonyult.
A köztársasági elnöknek a miniszterelnökről megfogalmazott többszöri bírálatából (demokráciát veszélyeztető válság okozása és mélyítése) én azt olvasom ki, hogy az államfő nem egyszerűen segédkezet nyújtott a Balatonőszöd óta bénult parlamenti többségnek, hogy rátaláljon a parlamentáris útra a bizalmi szavazással. Sokkalta többről volt szó: parlamenti képviselőknek kellett volna kezdeményezni bizalmi szavazást, de nemcsak a miniszterelnök programjáról, hanem arról is, hogy a kormányfő az okozója és a mélyítője a demokráciát veszélyeztető válságnak. Ergo: a miniszterelnök méltatlanná vált posztjára, és a demokrácia védelmében a demokratikusan megválasztott népképviselőknek meg kellene tőle vonni a bizalmat.
Még ha önkényesnek tetszik is az itt helyhiány miatt nem részletezett okfejtésem, abban bizonyos vagyok, hogy a köztársasági elnök minden vonatkozó fellépése és megnyilatkozása önmagában, külföldi példáktól függetlenül, legitim elméleti alapokkal szolgál bárkinek, hogy azon meditáljon, gyógyírnak bizonyult-e a bizalmi szavazás a magyar demokrácia válságára. S ha nem, felkínáljuk-e a népnek, hogy előre hozott választásokkal orvosolja a kormányfő és többsége által a magyar parlamentáris demokrácián okozott sebeket.

A szerző politológus