Vigyük haza Toszkánát!

Az új élettérkeresés irodalmi dokumentálása és elképesztő kereskedelmi sikere alighanem Frances Mayes Toscana-könyveivel kezdődött el Magyarországon, így aztán alighanem azokhoz hasonlítunk mindent, ami csak fellelhető az elköltözős, receptírós piacon.
Ez nem véletlen, a Napsütötte Toszkána etalon volt, az Édes élet Itáliában méltó folytatása, az Egy év a világban rárepülés a tutira, a Szép Toszkána című színes album pedig szegény Toscana rókaszervezetének hetedik abúzusa. Az utóbbiakhoz képest a szerzőnő Vigyük haza Toszkánát című, férjével, Edward Mayesszel (a rajongóknak csak Ed) közösen jegyzett kötete, amelyet Steven Rothfeld fényképei díszítenek, szinte filozofikus.
A lengyel kőművesekkel folytatott gyönyörű, ám szimpla viták helyett most inkább arról értekezik, hogy a tapasztalás azáltal, hogy a tradícióban, a hagyományban és a meggyőződésben gyökerezik, nem feltételezi-e azonnal az előzetes ítéletet? Hogy vajon nem azért van-e egészen egyszerűen minden dolog a világban, hogy ilyennek vagy olyannak lássuk?
És ez már majdnem jó. Mert megtapasztalni a levendulát vagy a mályvát, a méhek gömbölyűségét vagy a kabócazümmögés feszes ütemét, már isten közeli. Frances Mayes új könyve, a Vigyük haza Toszkánát már megint szép, okos és idegesítő, ahogyan az várható volt. Szép és okos, mert a megvásárolt ingatlan és a vele járó gyönyör láthatóan jó helyre került, és persze idegesítő, mert Magyarországról, ha csak nem eredeti felhalmozó bűnöző, hasonlóra sem lesz esélye senkinek soha. Nemhogy egy írónak.
Némiképp egyszerűbben megvalósítható az az ötlet, amelyből végül a brit Matthew Fort Ennivaló Itália című könyve született. Ugorj fel egy Vespára, és indulj el délről északra.
A mű Jamie Oliver szerint „csodaszépen megírt és humoros”, és tegyük hozzá, híján van annak a kritikátlan elragadtatásnak, amely Mayes könyveit jellemzi. Több a gazdasági, földrajzi, történelmi adat, felsejlik némi szociológiai háttér is, mindezek ellenére a végső kicsengés azonos: ott lehet életszerű életet élni.
Fort rendhagyó útleírása természetesen szintén tele van receptekkel és nagy zabálásokkal, és egyik legnagyobb erénye, hogy számunkra talán kevésbé ismert tartományokat mutat be (Toscanát és Rómát például csak verbálisan érinti). Calabriában kezd, majd Nápolyon át az Adria partvidékén Anconát, Ferrarát és Cremonát érintve egészen Torinóig motorbiciklizik. És közben folyamatosan eszik. Agroturismók és trattoriák villannak fel, és közben együtt érzőn, odafigyelve felskiccelt portrék. Fort ugyanis a pasták mellett rendkívül szimpatikusan (és rengeteg öniróniával) a „mezőgazdaságból élőkre” fókuszál, jelesül arra, hogy mi lesz az utolsó sziklákkal a globalizáció mindent elöntő tengerében.
(Frances Mayes: Vigyük haza Toszkánát, Tericum Könyvkiadó; Matthew Fort: Ennivaló Itália, Ulpius-Ház.)