Nem azért munkálkodtak a vasbányászok, kohászok, vasöntők, kovácsok, gépész- és lakatos- mesterek az önálló magyar nehézipar létrehozásán, hogy azután pusztító eszközöket gyárthassanak. Az 1840-es évtized politikai és kulturális reformjaival egybefonódó közlekedési és technikai fejlődés éppen az önállósodás békés, teremtő programját jelölte ki. A hazai közélet élénkülését inkább gerjesztette a fővárosi Lánchíd építése (1839-től), majd az első vasútvonalak elkészülte (1846), mint Kossuth tüzes programbeszédei. Petőfi azon nyomban „száz vasútat, ezeret” követelt versében, amikor szeretett szülőföldjén „száguldani” látta a vasparipát, Pest és Szolnok között. (Ugyan kapóra jött az alföldi vasút 1848 utolsó napjaiban, amikor evakuálni kellett Pestet, s Debrecenbe fuvarozni a fegyvergyár gépeit; majd ’49 tavaszán, amikor Görgey vonaton szállította Vácra csapatainak egy részét.)
Korszerű hazai vasiparunk születése és lábra állása igazi romantikus história. Szereplői nagyszerű emberek – egyik-másikuk Jókai-regény főhőse lett –; a helyszínek, díszletek és kellékek regényesek. Fémbányászatunk és fémművességünk fő területei ősidőktől fogva a Kárpátok hegyei-völgyei, modern vasiparunk bölcsője a szépséges Felső-Magyarországon ringott.
A Garam felső völgyétől a szepes-gömöri hegyeken át Észak-Borsodig húzódó bányavidék vas- (és színesfém-) ércei már a középkorban több helyütt (céhes) iparűzést: kohászatot, tűzikovácsolást, harangöntést, stb. alapoztak meg. Az újkorra Hont és Gömör megyében fejlődött a legmagasabbra a bányászat, kohászat és vasfeldolgozás. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején a gömöri hegyek vasából a dús erdők fájának tüzén olvasztott és a sebes patakok erejével hajtott hámorokban kovácsolt fegyverekkel harcoltak a fejedelem seregei. 1808-ban 9 nyersvaskohó és 81 úgynevezett tótkemence működött Gömör vármegyében, amelyekben évi 200 ezer mázsa nyersvasat állítottak elő. A dobsinai Fischer-féle olvasztóban, a Concordia csetneki üzemeiben, Coburg-Koháry Fülöp herceg pohorellai hengerművében az ország legfejlettebb technológiáit alkalmazták a reformkorban. A legnagyobb hírnévre a gróf Andrássy-família gömöri birtokán fekvő dernői vasgyár tett szert: 1844-től az ottani széngázbefúvásos kohóban készültek a pesti Lánchíd fő szerkezeti elemei, a kereszttartók, láncok és függesztők. Az üzem alapítója és gazdája, gróf Andrássy György ezzel válaszolt gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos előző évi felhívására, amellyel országos mozgalmat kezdeményeztek a magyar bányászat és kohászat fejlesztéséért. Az 1843. szeptember 6-án Hosszúréten Andrássy által összehívott értekezleten a gömöri vasművek tulajdonosai az egész hazai vasiparra vonatkozó tervezetet fogadtak el és továbbítottak a pozsonyi országgyűlésnek. „E memorandum (…) érvényesülését az időközben kitört szabadságharc eseményei háttérbe szorították, noha másrészt éppen a szabadságharc fegyver- és lövegszükségletéből eredő munkák a magyar vasiparnak is lendületet adtak” – olvashatjuk a Borovszky Samu-féle megyemonográfia ipartörténetében. Az 1836-tól fogva Bécstől függetlenül működő gömöri bánya- és hutaegyesülések nyomán létrejött a modern magyar bányaipar, „e tekintetben a legnagyobb érdemeket Andrássy György gróf szerezte magának, kit méltán nevezhetünk a felső-magyarországi bányapolgárság alapítójának” – írja az idézett munka. Andrássy vállalkozói habitusáról még annyit, hogy 10 000 forint adománnyal csatlakozott benső barátja, Széchenyi gróf felajánlásához a Magyar Tudományos Akadémia számára. A Lánchíd Dernőn készült (1913-ban kicserélt) öntött acél kereszttartóinak egy-egy, 14,5 méter hosszú példányát Krasznahorka várának udvarán és a pesti Közlekedési Múzeum előtt láthatjuk a Városligetben.
A modern hazai vasipar másik kiváló személyiségének emlékét Budán őrzi múzeum. Ganz Ábrahám egy kis svájci faluban született 1914-ben. Kántortanító atyja öntőinasnak adta a zürichi Escher-féle vasgyárba, húszas esztendeit – a kor szokása szerint – vándorlással töltötte. Német és francia városokon át eljutott Párizsig, ahol nyolc hónapig dolgozott egy öntödében, majd bécsi üzemekben, Milánóban, Rómában kapott munkát. 1841-ben, Bécsbe viszszatérve tudta meg, hogy a magyar fővárosban szakembereket keresnek a pesti Hengermalom üzembe helyezésére. A Széchenyi kezdeményezésére 1838-ban alapított vállalkozás szintén svájci származású főnöke Ganzra bízta az importgépek felszerelését. 1842-től a gyár öntőműhelyét vezette, Kossuth egy újságcikkében megdicsérte a gyár kiváló termékeit. 1845-ben Ganz a megtakarított pénzéből megvett egy ingatlant a budai Vízivárosban, ahol berendezte saját „ércz-öntő-intézetét”. 22 munkással indult a vállalkozása, s egy fújtatós kúpolókemencével, amellyel a legkülönfélébb épület- és gépalkatrészeket, csöveket, lépcsőelemeket, szerszámokat, kályhákat, háztartási eszközöket, kapukat, kerítésrácsokat gyártottak – hamarosan nagy anyagi és szakmai sikerrel. A II. kerületi Bem József utcában 1964-ig üzemelt öreg öntöde múzeumi gyűjteményében megtalálható néhány darab a Lánchíd számára készült korlátoszlopokból, de látható egy példány a híres Ganz-féle kéregöntésű vasúti kerekekből is, amelyekből 1847 és 1867 között százezer darabot, a következő öt évben újabb százezret gyártottak a budai üzemben.
„Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt Ganz ágyúcsöveket és -golyókat öntött” – olvasható Kovács László Ganz Ábrahám életét és munkásságát bemutató munkájában. Nem lehet megállapítani, hány ágyú készült az öntődében, azonban 1849. októberben (egy feljelentés nyomán) a császári haditörvényszék eljárást indított a gyártulajdonos ellen a honvédségnek történt szállítások miatt. Az 1850-ben meghozott ítélet szerint ezen felül találtak a műhelyében hat darab vas ágyúcsövet, több mint 14 ezer fontnyi tömör és üreges lövedéket, s mindezekért hatheti fogsággal büntették. Négy napot le is töltött belőle a derék svájci.
Emlékezzünk meg egy harmadik jeles fegyvergyártóról, a szabadságharc fontos „háttérszereplőinek” egy harmadik típusáról. Zigler (más forrásokban Czigler) Sándor tizenhét éves fejjel 1840-ben indult el szülőfalujából, Nemeskérről Bécsbe, ahol végzett gépészsegédként beiratkozott a mérnöki főiskolára. Szabadalmai – köztük az önélező ekevas – máris szépen jövedelmeztek, hamarosan saját üzemet nyitott. 1848 márciusában a pesti forradalom hírére pénzzé tette vagyontárgyait, és hazasietett. Főhadnagyi rangban került a Kossuth vezette irányítóközpontba, s bizalmas embere lett a későbbi kormányzónak. Barátja volt a vele egykorú Petőfi. „Fegyvergyára előbb a Váci úton működött, Lahner tábornok felügyelete alatt – írja Z. Szalai Sándor 1977-ben megjelent Gárdonyi életrajzában –, a debreceni trónfosztás után Zigler hadnagy Nagyváradra, onnan Aradra költözött berendezésével és hatvan segédjével. (…) Amikor a kincstári utánpótlás, pénz és anyag akadozott, a saját költségén tartotta beosztottjait a fegyvermester.” Gárdonyi Géza édesapja – mert ő a fegyverműves, akiről beszélünk! – a végsőkig kitartott. 1849. augusztus 16-án utolsónak hagyta el az aradi várat, a félig felvont hídról ugratott le lovával, hogy eljuttassa egykori parancsnoka, Lahner György búcsúlevelét Budára, a vértanúságra készülő tábornok feleségének. A reá váró, szintén főbenjáró ítéletet kalandos manőverekkel és csak nagy szerencsével kerülte el. Zigler Sándor minden vagyona elveszett, fia, az Egri csillagok írója mégis nagyon sokat örökölt tőle.
E három kiváló személy békében és háborúban játszódó históriája után lapozzuk fel a szabadságharc fegyverellátásának nem kevésbé romantikus történetét. Segítőnk Remport Zoltán, akinek a magyarországi vasgyártás történetét feldolgozó munkáit használjuk szakmai forrásként, ezúton is megköszönve.
A forradalom kitörését megelőző évtizedben a hazai vasgyártás megkétszereződött, 1848 tavaszán 74 nagyolvasztó működött, továbbiak voltak készülőfélben. E fémmennyiségnek a töredéke is elég lett volna akár nagyobb hadsereg ellátására, azonban Magyarországon ipari jellegű fegyvergyártás nem létezett. A birodalom alávetett tartományában, a rebellióra hajlamos magyarok körében nem volt kívánatos kardot, puskát, ágyút készítő üzemeket tartani. A napóleoni háborúk idején készítettek puskákat – évi 18-20 ezer csövet – a felvidéki bányatelepeken, 1817-ben azonban bezárták a Besztercebánya környéki műhelyeket. Bár a forradalom után sem készültünk háborúra Ausztriával, ’48. áprilisban Széchenyi István ipari miniszterként utasította osztályvezetőjét, hogy a Pesti Vasöntő és Gépgyárat alakítsa át fegyvergyártásra alkalmas üzemmé. Júniustól több felső-magyarországi helyszínen szintén megindult a kézifegyverek, ágyúcsövek és lőszerek előállítása. Szeptember végén – amikor honvédeink Pákozdnál először ütköztek meg császári erővel – napi ötszáz, összesen 100 ezer darab kézifegyver gyártásával volt megbízva a pesti gépgyár. Október–novemberben már ágyúgolyót öntöttek, szuronynak való acéllemezt hengereltek, csövet hegesztettek, puskavesszőt nyújtottak, kovácsoltak a Garam menti hámorokban. Onnan látták el alapanyaggal a fővárosi üzemeket, műhelyeket is.
Kossuth Lajos a pénzügyek minisztereként és az Országos Honvédelmi Bizottmány első embereként egyaránt folytonos figyelemmel kísérte a honvédség hadiipari hátterét. „Valero gyára irtózatos bajban van – írja 1848. november 5-én kelt jelentésében –, méltóztassék rajta a tisztelt Bizottmány segíteni. Igen jó hatással lesz, hogy míg Windisch-Grätz az ausztriai gyárakat összelöveti, mi háború közepette emeljük a mieinket.” (A csődbe jutott pesti Valero-féle gépműhelyt a kormány felvásárolta.) A Honvédelmi Minisztérium novemberben 40 ezer szuronyt rendelt Tischler mecenzéfi üzeméből, további 20 ezret Breznóból. Szuronyt kovácsoltak Diósgyőrött, a szepességi Gölnicbányán és Prakfalván, de még az óbudai hajógyárban is. Az összes kincstári kohóban ágyúgolyót öntöttek, a pohorellai lemezmű puskalőszert, gyutacsot termelt. Nem a vasmunkásokon és fegyvermestereken múlott, hogy az 1848-as esztendő végén elfordult a magyaroktól a hadiszerencse.
Nem sokkal a főváros evakuálása után, 1849. február 20-án Kossuth egyebek közt az alábbi utasításokat adta Görgey Artúr vezérőrnagynak, a honvédsereg főparancsnokának a sikeres felvidéki hadjárat nyomán: „Kérem tábornok urat, hogy a bányavárosokból megmentett arany- és ezüstkészleteket, gépeket s minden közállományi vagyont sürgetőleg ide, Debrecenbe, a pénzügyminisztériumhoz elszállíttatni szíveskedjék. Ezen elszállításnak pedig mihamarább kell történnie, a szurony- és fegyvergyári műszerekkel és készletekkel is, melyekre már-már nélkülözhetetlen szükség van a státus (az állam – L. E.) nagyváradi fegyvergyárában, melyet a derék Lahner tábornok úr csudával határos gyorsasággal nagyszerű működésbe helyezett.” Valóban bámulatos az a szervezés és sietség, amivel az újév napján Pest-Budáról – részben a szolnoki vasúton – Váradra telepített hadiipart néhány hét leforgása alatt működésbe hozták. A tavaszi – végül Budát is felszabadító – hadjárat sikerében döntő része volt a honvédsereg biztonságos fegyver- és lőszerellátásának. Márciusban Nagyváradon és Debrecenben együtt közel egymillió puskatöltény, negyvenezer ágyúgolyó, kétezer gránát, négyezer darab kartács és röppentyű várt elszállításra, a munícióból jutott Bem József erdélyi hadseregének is. Remport kimutatása szerint a szabadságharc alatt – azon belül 1848. szeptembertől 1849. májusig – a Pestről Nagyváradra, illetve a Besztercebányáról Debrecenbe átköltöztetett központi fegyverüzemekben összesen 42 ezer puska, közel ötezer karabély, 13 ezer pisztoly, 33 ezer bökszurony, 42 079 kasza, 1821 kard, hatezer dzsida, valamint több mint 4 millió darab lőkupak és gyutacs készült. Ehhez jön még a sok helyi gépüzem és fegyverműhely, amelyeket például Ganz Ábrahám és Zigler Sándor neve alatt láttunk.
Az említetteken kívül elismerés illeti a szabadságharcban mutatott helytállásáért szinte a teljes magyarországi bányászpolgárságot. A XIX. századi szóhasználatban bányászoknak nevezték az ércfeltárástól és kitermeléstől kezdve a teljes műszaki-technikai folyamatban részt vevőket: a kohóépítőket, a tüzelőanyagról és építőfáról gondoskodó erdészeket, a fuvarozókat, szénégetőket, a gőzzel és vízierővel hajtott erőművek és hámorok tervezőit és építőit, a vegyészeket, kohászokat, vasöntőket, tűzi kovácsokat, gépészeket és egyéb mechanikusokat. Az ország vezető szakiskolájában, a selmeci bányászati akadémián végzettek az összes mérnöki területre érvényes, alapos tudást nyertek. Selmecbánya színes nemzetiségi összetételű ifjúsága elől járt a magyar önállóságáért való küzdelemben, már ’48. márciusban nemzetőrséget szerveztek. Csírájában elfojtották a pánszláv magyarellenes provokációkat. A sziléziai Ritterstein, a horvát Jendrassik, az osztrák Wickenburg gróf és felvidéki nemes Beniczky Lajos között nem volt nézetkülönbség a szabadság kérdésében. A honvédség kötelékében és a fegyverellátásban is szép számban találunk idegen családnevűeket. Legtöbbjük a selmeci főiskola diákja, öregdiákja és tanára volt. Strobl Alajos, Divald Adolf, Beiwinkler, Mannlicher, Pauliny, Volny, Wein János és sokan mások nemzetőrként szolgáltak; Trangous Alajos Kossuth minisztériumában végezte az országos szervezést, Eisenbach a besztercebányai gyártás igazgatója volt, Glanzer a rónici, Graenzenstein az oravicai, Hoffmann a ruszkicai üzemet, Schlosser a rozsnyói fegyverműhelyt vezette. Szintén Selmecen végzett a híres vízmérnök Zsigmondy Vilmos és Maderspach Károly, akit a hídépítő szakma a vonóláncos ívhíd feltalálójaként tart számon. Zsigmondy a dél-erdélyi Resicát igazgatta, Maderspach mint a bánáti Ruszkabánya vasművének üzemvezetője szolgálta Bem honvédseregét. Nagy árat fizetett érte: miután lengyel származású feleségét az 1849 augusztusában bevonuló császári katonaság, barbár megtorlásként nyilvánosan megkorbácsolta, elhurcolta honvéd főhadnagy fiát, a lelkileg összeomlott férfi az általa készített ágyú segítségével végzett magával.
Örök dicsőség Maderspach Károly emlékének!
origo.hu
Hófehér sírkövet kapott – Eszter emléke tovább él a család szívében
