Szilágyi György (1928) író, újságíró, humorista. 1947–49: a SZOT kulturális osztályának munkatársa; 1949–62: a Városi Színház titkára, a Fővárosi Varieté igazgatója, a Kamaravarieté művészeti vezetője; 1962–77: a Magyar Rádió munkatársa, irodalmi szerkesztő, kabarérovat-vezető, a szórakoztató osztály vezetőhelyettese; 1977–80: az Állami Rádió és Televízió bizottságának titkára; 1989–91: Izrael budapesti nagykövetségén sajtótitkár.
Elismerések: Karinthy-gyűrű (1977), Fipresci-díj (1984), az oberhauseni dokumentumfilm-fesztivál fődíja (1984), Tisztesség sajtódíj (1994), Petőfi Sándor Sajtószabadság Díj (1995).
Humoristával könnyed, szellemes beszélgetésre nem érdemes készülni. Náluk rosszabb kedvű, szomorúbb embereket nehéz találni. Erre számíthatunk most is?
– Magántársaságban kétségkívül mindig vannak jópofák, dumafrancik, ők a népszerűek. Egy humoristától elvárják, hogy szórakoztasson. Ezért aztán valóban csalódást szoktam okozni, mert ahelyett, hogy ontanám a poénokat, csak ülök szomorú arccal. A humoristák igazából csak egymás között tudnak nevetni. És mivel szórakoztató dolgokat nem lehet írni élettapasztalat nélkül, régóta mondom: minél több csapás ér egy humoristát, annál jobb lesz a humora.
– Akkor kezdjük a csapásokkal.
– Kezdhetnénk azzal, hogy a megszületésem után mindjárt megrövidítettek, erre azonban szerencsére nem emlékszem. Arra már inkább, hogy tizenhárom éves koromban, amikor a bár micvóra készültem, hetekig kellett járnom a Szondi utcába Schwartz Mór rabbihoz, akinek a tanítására nem nagyon emlékszem, de arra igen, hogy gyönyörű szép volt a felesége. Később tudtam meg, hogy Schwartz Mórt eredetileg Scharfnak hívták, a tiszaeszlári ügy miatt változtatta meg a nevét. Engem a Hungária körúti leányárvaházban a zsidó vallás szerint avattak férfivá. Amikor felléptem az emelvényre, csak arra emlékeztem, hogy a Tórára kell áldást mondanom, de egyetlen áldáson kívül több nem jutott eszembe, így azt ismételgettem szünet nélkül, nehogy botrány legyen. Azután rá egy évre megint férfivá avattak, ekkor már nem rabbi közreműködésével és nem az árvaházban. A kettőt egy napon sem lehet említeni.
– Ha már ilyen gyorsan eljutottunk a nőkhöz, ne hagyjuk említetlenül, hogy mondhatja ugyan magát sótlan, szomorú embernek, mégis minden írását átjárja az életöröm, az élet élvezete.
– Három dolog van, ami egész életemben érdekelt: a nők, az evés és a pálinka.
– És a humor? Lehet, hogy olykor megerőltető, de mégiscsak könnyebbé tudja tenni a nehéz pillanatokat.
– Cukrász szerettem volna lenni. Amikor a háború alatt egy Margit körúti cukrászdában eladót kerestek, jelentkeztem. Felvettek, és úgy éreztem, beléptem az eldorádóba. Imádtam a zselét és a pörkölt mogyorót, és mert a tulajdonos nem akarta, hogy lopjak, ehettem, amennyit csak akartam. Két napig hol erre, hol arra jártam rá, csipegettem. Harmadik nap láttam, hogy a segédek élvezettel eszik a boltban a kolbászt jó sárga mustárral, és összefutott a számban a nyál. Az édességgel elteltem, rá sem bírtam nézni. Tudta a tulaj, hogy így lesz. Ehhez szoktam hasonlítani a magam mesterségét is. A humoristák keserű emberek, épp a túl sok humor keseríti meg őket.
– Ne szomorítsa el az olvasót! Az emberek rendkívül hálásak egy kis nevetésért, ezért szeretik a szellemes embereket. A humor adománya az is, hogy átsegít bennünket a nehéz életpillanatokon.
– Ez bizony igaz. A humort nem lehet tanulni, az isteni adottság. Nagyon ronda kisfiú voltam, szeplős, ráadásul az orromon. Körülöttem daliás fiúk, de a lányok mégis velem foglalkoztak. Azután megértettem, hogy a dumám miatt van. A humor speciális látószögből mutatja a világot, az ember mindent a fonákjáról lát. Nem készültem soha humoristának, de nem tudtam soha máshogy gondolkodni.
– Akadtak olyan pillanatok az életében, amikor nagy szüksége volt a humorérzékére?
– Azt nevezem én biohumornak, amit az élet magától produkál, ami nem fehér papírlapra íródik. Csak egy példa: nagyon jó magasugró voltam, és ez sokszor megmentette az életemet. Egyszer, már a nyilas-hatalomátvétel után, meglátogattam a barátaimat egy csillagos házban. Nyitva volt a kapu, kijött rajta egy nő a gyermekeivel, kijöttem én is. Megjelent két nyilas nő és egy német katona – ilyen pozícióban a nők a legveszedelmesebbek –, és mikor megláttak bennünket, kiabálni kezdtek, hogy: szökik, szökik! Mivel rám fogták a fegyvert, visszamentem, nehogy lelőjenek. Nekem esett a német katona egy szőlőkaróval, én meg, mivel rengeteg cowboyfilmet láttam, azt gondoltam, abbahagyja a verést, ha ájultnak tettetem magam. Csakhogy amikor abbahagyta, kikukucskáltam az ujjaim közül, és ezt észrevette. Ütött tovább. Én meg közben a kerítés mellé csúsztam, és egy óvatlan pillanatban helyből átugrottam. Egy villaház kertjében találtam magam, a begóniák között. Hason kúsztam előre, egyszer csak megpillantottam két fényes fekete cipőt és két nadrágszárat meg egy lépcsőt. Egy férfi állt előttem, karba tett kézzel nézett. Azt mondta: mindent hallottam és láttam, egyet kérek, hagyja el a házat. Erre mit felelhettem: csak nem gondolja, hogy itt, a begóniák között akarom megvárni a háború végét? Utána még kerítések tucatjait ugrottam át, és ma is áldom annak a férfinak az emlékét. Fekete Ferenc volt, az Emberek a havason című film operatőre, sok közül az első megmentőm. Szerencsémre az amerikai Fox stúdióval és nem a berlini UFA-val volt szerződése. A háború után elment Amerikába. De van egy biohumor-történet Salamon Bélával is. Razzia volt a lipótvárosi házukban, lakásról lakásra jártak a nyilasok, elértek Salamon Bélához. – Neve? – Salamon Béla. – Hány éves? – Márciusban leszek 59 éves. Tessék mondani, leszek? – A nyilinger nevetett egyet, és otthagyta.
– Mikor jön el az a pillanat, amikor az ösztönös tehetségből tanult mester lesz?
– Az utat minden kezdőnek végig kell járnia. Az élet ezért nagy árat követel. A legtöbb fiatal humorista megőszül, mire elsajátítja ennek a sehol nem hitelesített szakmának a fogásait. Az én első gyűjteményes kötetemben egyetlen olyan írás sem szerepelt, amelyet harmincöt éves korom előtt írtam. Költőként, novellistaként lehet valaki fiatalon is üstökös, de a humoristának éveket kell várnia, hogy állócsillag legyen. A tehetség ugyanis csak negyven százalék, a többi mesterség, mondatszerkesztés, helyzetkomikum, a szereplők mozgatása, a szavak csoportosítása. Egy fölösleges névelő elég ahhoz, hogy megöljön egy poént. Ennek a megértéséhez kellenek a hosszú esztendők. Az írás számomra fárasztó munka, és közben soha egy mosoly nem hagyja el az ajkamat. De tudom, hogy aki majd hallgatja, nevetni fog. Annak idején még oda is írtam, hogy itt szünet, mert taps lesz. Ugyanakkor én csak művelem a humort, de a tudományos oldalát nem ismerem. Szakmai ismeretek garmadáját tanultam Békeffi Istvántól, Darvas Szilárdtól, Gádor Bélától, Kellér Dezsőtől, Király Dezsőtől, Nádasi Lászlótól, Nóti Károlytól, Stella Adorjántól, Tabi Lászlótól, Zágon Istvántól, hogy csak néhány tanítómesteremet említsem, persze nem úgy, hogy tanítottak, hanem hogy ott voltam velük, köztük.
– A doyeneknek is vannak tanítványaik. Mit szól hozzájuk?
– Így szól a régi zsidó vicc: A bölcs rabbi tanítványai kíséretében átmegy a Lánchídon. Hirtelen megáll, lehunyja a szemét, egyik kezével végigsimítja a homlokát, és átszellemülten azt mondja: az élet olyan, mint a Lánchíd. A tanítványok megkérdezik: „Miért, mester?” „Mit tudom én” – feleli a rabbi. Nos, így vagyok én is a kabaréval. Mit tudom én, hogy mi a kabaré lényege? Ma alighanem a legnagyobb zavarban lennék, ha felkérnének egy produkcióra. Ezt a felgyorsult világot, beszédet már nem tudnám követni. Akik ma a kabaré meghatározó személyiségei, mind egykori tanítványaim. Nem lettem közülük kigolyózva, én golyóztam ki magamat. Abban a hitben éltem ugyanis, hogy a humort minden ember elfogadja, mert a humor nem kelthet gyűlöletet. Abody Béla mondása volt: minden komor pofa gyanús.
– Egész életét a szórakoztatóiparban élte le. Volt színházi és cirkuszi titkár, varietéigazgató és művészeti vezető és a Magyar Rádióban kabarérovat-szerkesztő. Akkor volt részese ennek a világnak, amikor még kis- és nagynevű szórakoztatók együtt dolgoztak, amikor a legjelesebb szerzők és színészek gondolták úgy, hogy a szórakoztatás nagyon nehéz, nagy tehetséget igénylő műfaj. Írásaiban, könyveiben megemlékezik mindazokról a vidám és szomorú történetekről és sorsokról, amelyek a városligeti vurstli világához kapcsolódnak. Miért tartja ezt fontosnak?
– Nagyon sokan, akik ma helyet kapnának a törzsasztalomnál, már nincsenek közöttünk. A természetes mortalitás következtében le kellett vonulniuk a színről. Valójában nincs kivel beszélgetnem róluk.
– Azért csak vannak, akik meglátogatják itt, a Centrál kávéházban.
– Sokan megfordultak már ennél az asztalnál. Járt itt Papp Lajos szívsebész, Bolberitz Pál, Sándor György, Rapcsányi László, Bőzsöny Ferenc, Kondor Katalin és Orbán Viktor is.
– Mire kíváncsiak a fiatalok?
– A mai fiatalság előzmények nélküli generáció, ez vonatkozik a politikai múltra is, hisz mindent a szőnyeg alá söpörtek. Nyilván könnyebb bánni az emlékezet nélküliekkel. Engem a fiatalságom valóban a Városligethez köt. Még ott láttam a Feszty-körképet, aminek a kijáratához valaki azt írta fel: Magyarok kimenetele. Na, ez is biohumor. Régen műhelymunka folyt színházban, rádióban. Sokat dolgoztunk együtt. Ma már én kispados vagyok, bár az írást nem lehet abbahagyni. Nincs számítógépem, csak egy ötvenes évekből származó Groma írógépem az NDK-ból – a németek tudtak megbízható szerkezeteket gyártani. Egy szalagcsere után másfél óráig mosakszom. Valójában azonban minden a fejemben van.
– Minek nevezzük ezt? Műveltségnek, élettapasztalatnak?
– Műveltségnek hivatalosan nem lehet, hiszen nincs érettségim sem. Ahogy mondani szoktam, a harmadik gimnázium iránt kétszeres érdeklődés élt bennem, és Hitler akadályozott meg, hogy ezt megismételjem a negyedik gimnáziumban is. De mint a beton, olyan erős maradt bennem az a tudás, amit a gimnáziumban felszedtem. Emellett engem valójában a pesti aszfalt tanított.
– Ha már a pesti létérzéshez értünk vissza, mi a pesti zsidó humor lényege?
– Talán az önirónia.
– Beszéljünk egy kicsit a családról.
– Családi gyökereim apai ágon Heves megye földjébe kapaszkodnak. Hatalmas erejű, jóképű, három elemit végzett paraszt zsidó volt az apám. Kamaszkorában nagygazdáknál dolgozott, becsülték az erejét, a szorgalmát. Szüleim egy évvel a születésem után váltak el, nem illettek össze. Felnőttkoromban beláttam. Apám 1934-ben ismerkedett meg az Erdélyből repatriált köődi Bagossy Emmával, akit feleségül vett. Csimikénél, ahogy őt becéztük, jobb, szeretetre méltóbb asszonyt anyámon kívül nem ismertem. 1944-ben halált megvető bátorsággal mentette meg apám és két fivére, valamint az én életemet. Kispesten három hónapot töltöttünk el fekvő helyzetben egy föld alatti üregben. Túléltük. Anyámat és nagymamámat szánkón húzta haza nagyapám a gettóból. Nagymama még Buda elfoglalása előtt éhen halt. Én 1949-ben keresztény családba nősültem, ahol szóba sem került, hogy valaki katolikus vagy zsidó. A háború előtt és a tragikus időkben is keresztény környezetben éltem, ezért nem hatott rám az újdonság erejével, hogy anyósom, mielőtt megszegte a kenyeret, a vekni hátára késsel keresztet rajzolt. Azt csak később tudtam meg, hogy anyósom és feleségem egyik éjszaka titokban keresztelni vitte a három fiunkat. Nem kaptam a szívemhez. Számtalanszor megírtam és elmondtam már, nekem nincsenek identitási, csak vérkeringési zavaraim. Feleségem halála után, 1977-ben hosszú vívódás után ismét megnősültem. Negyvennyolc évesen megint apa lettem, negyedszerre immár. A három fiú után egy kislánnyal is büszkélkedhettem. Tizenöt év után békében váltunk el. Megértettem a páromat, hiszen velem tényleg nem lehet élni. Utazni, kirándulni, nyaralni, társaságba járni nem szeretek, mindig az írógép előtt ülök, és mániákusan gépelek. Közös fedél alatt élünk azonban ma is egy nagy lakásban.
– Valószínűleg nem utoljára hányták a szemére nemrég egy televíziós beszélgetésben, hogy „átállt”, hogy a jobboldalhoz húz.
– Sok zsidó embert ismerek, aki csak az ágy alatt meri olvasni a Magyar Nemzetet. Bízom benne, hogy egyre többen jönnek ki az ágy alól.
