Két hónappal ezelőtt még a szociális népszavazást tartotta az egyetlen esélynek az ingyenes felsőoktatás megtartására. Az emberek elsöprő többsége a diákok mellé állt, elutasította a tandíjat. Számított ekkora győzelemre?
– Még a legszebb álmaimban sem. A statisztikák ugyanis azt mutatták, hogy a fiatalok passzívak a szavazásokon, főleg, ha téma közvetlenül nem érinti őket. A Hiller-féle tandíj a szavazók közül csupán a jelenlegi elsőéveseket, alig hatvanezer embert érintett közvetlenül. A fiatalok azonban rácáfoltak az előrejelzésekre, és kiálltak a jövő generációja mellett.
– Önmagukban a fiatalok kevesen lettek volna egy ilyen győzelemhez, a több mint hárommillió igen szavazathoz a középkorúak és idősek voksa is kellett.
– Így van. Évek óta először társadalmi összefogás született Magyarországon, és mindez egy olyan kérdésben, ami jelenleg – a vizitdíjjal és a kórházi napidíjjal ellentétben – még az emberek egy százalékát sem érinti közvetlenül. Az emberek nem saját érdekeik, hanem a következő generáció érdekében fogtak össze, és ez csodálatra méltó.
– A győzelem után sokan azt gondolták, végre hátra lehet dőlni, a kormány tervét legyőzte a népakarat. Hamar kiderült, hogy ez nincs így, az egyetemeket vezető rektorok ugyanis egy újfajta tandíjjavaslatot dolgoztak ki. Számított arra, hogy hiába utasítják el az emberek a tandíjat, a kormány megpróbálja más formában újra kivetni a sarcot?
– Mi nem akartunk hátradőlni, csak azt szerettük volna, ha végre valóban érdemi munka kezdődhet a felsőoktatásban, és nem annak mélybe taszítása ellen kell tovább harcolnunk. Tény, hogy az oktatási tárca már februárban, egy hónappal a népszavazás előtt a szakmai szervezeteket tömörítő Felsőoktatási Kerekasztal ülése elé terjesztett egy dokumentumot, ami hatféle alternatív tandíjjavaslatot tartalmazott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezek a vészforgatókönyvek a népszavazási vereség esetére készültek. Ezek közül az egyikből lett a rektori konferencia tandíjjavaslata.
– Tehát tudtak róla, hogy hiába győznek, tovább kell harcolni a diákok megsarcolása ellen?
– A tervekről tudtunk, de nem akartuk elhinni, hogy az emberek elsöprő többségének elutasítása ellenére meg merik csinálni, hogy más ruhába bújtatva újra bevetik a tandíjat
– Az új tandíj a rektorok neve alatt fut, de az alternatív javaslatokat tartalmazó dokumentum szerint valójában az oktatási tárca ötlete volt.
– Való igaz, hogy az oktatási minisztérium is előállt újfajta tandíjtervezetetekkel, de úgy tudom, hogy az ominózus javaslat már akkor is a rektorok javaslatára került bele az említett dokumentumba. Az viszont nem igaz, hogy ezt a rektorok egyedül dolgozták ki, a javaslat a kormány és az egyetemi vezetők közös „alkotása”. Bár Hiller István hetekig tagadta, hogy köze lenne a tervhez, a miniszterelnök nemrégiben elismerte, hogy együtt dolgoznak a rektorokkal. Két lehetőség van: ha Hiller István is segített a munkában, akkor korábban nem mondott igazat, ha azonban az intézményvezetők vele nem, csak a miniszterelnökkel egyeztettek, akkor nagy kérdés, hogyan lehet ma ő a szakterületért felelő miniszter.
– Mivel vette rá a kormány a rektorokat, hogy tűzön-vízen át tartsanak ki a tandíj mellett, sőt, saját javaslatot dolgozzanak ki?
– Egyértelműen a pluszpénz ígéretével. A Hiller-féle fejlesztési részhozzájárulás – amelyben minden államilag támogatott diáknak az eddigi ingyenes képzés helyett 105–150 ezer forintot kellett volna fizetnie, több milliárd forintot hozott volna a rendszerbe, amit sok mindenre el lehetett volna költeni. Igaz, hogy a tandíjból származó bevétel egy részét fejlesztésre kellett volna fordítani, de fejlesztési keret eddig is volt. Többször megkérdeztem, ha bevezetik a tandíjat, a fejlesztési keretet mire fordítják, de nem feleltek, ahogy arra sem kaptam választ, hogy a jövőre esedékes húszmilliárd forintos plusztámogatást mire fordítják. Ha nincs szigorú koncepció, hiába öntjük a pénzt a rendszerbe, az elfolyik. Fontos látni azt is, hogy nem minden rektor támogatja a javaslatot. Az új tandíj szószólói a népszerű, fővárosi intézmények rektorai, akik tudják, hogy a gazdag családok diákjai hozzájuk jönnek majd tanulni. A kisebb, vidéki intézmények valójában tartanak a javaslattól.
– A rektorok szerint az ő javaslatuk nem hoz több pénzt a rendszerbe, ugyanannyit szednek be, mint eddig, csak több fiatal között osztják szét a fizetendő öszszeget.
– Ez nem igaz. A rektorok tanulmányi eredmény alapján fizetési kategóriákba sorolnák a diákokat, a legkiválóbban teljesítőket leszámítva mindenkinek fizetnie kellene, ráadásul nagyon sokat. A rektorok által fizetési alapként tekintett összeg nem a jelenlegi költségtérítés, hanem az úgynevezett önköltség, ami többszöröse a jelenleg kért összegnek. Mondok egy példát: ma a Műegyetemen a villamosmérnöki és informatikai karon tanuló költségtérítéses diák valamivel több mint 200 ezer forint tandíjat fizet félévente. Molnár Károly, a rektori konferencia elnöke úgy számolta ki a Műegyetemen fizetendő önköltséget, hogy elosztotta az intézmény költségvetését a hallgatók számával. E módszer szerint a legmagasabb fizetési kategóriába tartozó diáknak 600 ezer forintot kellene fizetnie félévente, vagyis egy ötéves képzés alatt hatmillió forintot. Az orvos-, illetve művészeti képzéseken pedig csillagászati összegekről, tanévenként több millió forintról van szó. A jelenlegi költségtérítés összegét azok fizetnék, akik jól tanulnak, csak mindenből nem kitűnőek.
– Ha összevetjük a népszavazáson elutasított fejlesztési részhozzájárulást és az új tandíjjavaslatot, melyik a rosszabb?
– Jelenlegi formájában a rektori javaslat még a Hiller-féle tandíjnál is sokkal károsabb, és gyakorlatilag tönkretenné a magyar felsőoktatást. A Hiller-féle rendszer évente 100–150 ezer forint terhet akart rakni a családokra, ami ezreket zárt volna el a tanulástól, az új javaslat azonban évi egy-két millió forintról szól. Ha ebből a javaslatból törvény lesz, akkor az évente felvett 65 ezer hallgató közül alig húszezer fog eljutni a diplomáig. A diákok tízezrei hagyják majd félbe a tanulmányaikat, mert egyetlen gyengébb félév után sem lesznek képesek arra, hogy milliókat fizessenek. A javaslat tönkretenné szinte az összes vidéki intézményt is, hiszen például a kelet- vagy dél-magyarországi iskoláknak olyan beiskolázási területe van, ahol szinte senki sem tudná megfizetni a milliós sarcot, így év közben elfogynának a hallgatók. Végül pedig az államot, és az adófizetőket is megkárosítaná az új tandíj, hiszen feleslegesen finanszírozná egy-két évig fiatalok tízezreinek a tanulmányait, akik egy rosszabb félév után kénytelenek lennének a diploma megszerzése előtt otthagyni az iskolát.
– A rektorok szerint az ő rendszerük igazságosabb lenne, mert egyenlőbben osztaná el a terheket, a fizetési kötelezettséggel tanulásra ösztönözne, és ezzel javítaná a felsőoktatás minőségét.
– Az lenne igazságos, ha négyszer anynyi diák fizetne, mint most, és összességében sokkal többet, mint jelenleg? Ma 100 nappali képzésre felvett diák közül 80 tanul ingyen, húsz fizet. A rektori javaslat értelmében ugyanennyi hallgatóból 84-en fizetnének, és csupán 16-an, a színötösök nem. Ez társadalmi katasztrófához vezetne, hiszen csak az maradna benn a rendszerben, aki vagy zseni, vagy rengeteg pénze van. A szülőket már a mai, elvileg ingyenes felsőoktatás is a végletekig leterhelte. Egy diák havi minimális anyagi szükséglete – ha kap kollégiumot, nem jár sehova, nem dohányzik, és beéri a vajas kiflivel is – hetvenezer forint. Kétségbeejtő, de számos olyan vidéki családról tudok, akik jelzáloghitelt vettek fel a házukra, hogy gyermekük tanulmányait finanszírozni tudják. Az sem mellékes, hogy ma még egyetlen felmérés sem bizonyította, hogy a fizetős diákok jobban teljesítenek, mint az ingyenes képzésben részt vevők, sőt, Magyarországon ennek inkább az ellenkezője tapasztalható. A legtöbb hazai iskolában a hallgatók úgy érzik, nem a képzésért, hanem a diplomáért fizetnek, és sokszor komolyabb megerőltetés nélkül el is végzik az iskolát, mert az intézményeknek szükségük van az általuk kifizetett pénzre.
– Mit tesznek a diákok, ha a rektorok tervéből törvényjavaslat lesz?
– Továbbra sem adjuk meg magunkat, és képesek vagyunk felvenni a harcot. Ha kell, nem kizárt, hogy újból az utcára vonulunk. Remélem azonban, hogy erre nem lesz szükség, mert úgy látom, megvan az esély arra, hogy ez a teljesen ésszerűtlen terv az MSZP-n kívül ne kapja meg más párt támogatását. Én mindenesetre mindent megteszek ezért, és a következő két hétben külön-külön egyeztetek majd a pártokkal.
– Ha a tandíj nem javít a felsőoktatás minőségén, akkor mi szükséges a színvonalemeléshez?
– Természetesen vannak problémák, de egyvalamit le kell szögezni: annyira nem lehet rossz a magyar felsőoktatás, mint ahogy azt a diákok megsarcolása mellett kardoskodók állítják, hiszen ma attól kell rettegnünk, hogy a frissen végzett mérnököket, orvosokat elszipkázzák tőlünk a magasabb fizetést ígérő nyugat-európai országok. Ha nem lennének jó szakemberek, valószínűleg nem kellenének a fejlettebb régióknak. Persze lehet javítani a minőségen, de a hibát nem feltétlenül a diákokban kell keresni. Elképesztőnek tartom például, hogy ma olyan ember is oktathat az egyetemeken, akinek nincs pedagógiai végzettsége. Lehet, hogy az illetőnek magas szintű szaktudása van, de fogalma sincs, hogyan kell tanítani. A másik nagy probléma, hogy az oktatási tárcának nincs átfogó terve a fejlesztésre, sőt egymásnak ellentmondó, egymást kioltó intézkedéseket hoz. Felemeli a természettudományi képzések felvételi keretszámát, hogy orvosolja a terület súlyos szakemberhiányát, ám eközben lecsökkenti a kémia- és fizika- órák számát a középiskolákban. Az egyetem arra kényszerül, hogy az első évben azokat az alapvető ismereteket oktassa az újdonsült hallgatóknak, amit már régen tudniuk kellene. Mivel eddig még senki nem dolgozott ki átfogó tervet a fejlesztésre, mi nekiállunk: őszre kész lesz a HÖOK által összeállított, 2010–2015 közötti időszakra vonatkozó fejlesztési koncepció.
– Egy, a Népszabadságban megjelent felmérés szerint a magyar egyetemisták túlnyomó többsége konzervatív, sőt, meglepően sok köztük a radikális. Hogyan lehetséges ez, amikor az ifjúságra általában a konvenciók elutasítása és a liberalizmus jellemző?
– Erről a mai politikai környezet tehet. Ma, amikor a fiatalok azt látják, hogy reform címén pénzt kérnek tőlük a tanulásért, bezárják az iskolákat, árakat, adót emelnek, akkor teljesen érthető, hogy a fiatalok a hagyományok felé fordulnak, és elzárkóznak az újítástól. Az pedig, hogy ez az elfordulás sok esetben radikalizmusba csap át, a fiatalkori lázadás természetes velejárója. Ahogy az ember öregszik, úgy csillapodnak majd az indulatai, és úgy lesz egyre bölcsebb, megfontoltabb.
– A HÖOK-ban idén tisztújítás lesz, új elnököt választanak a hallgatók. A fiatalok a tandíjellenes népszavazás után valószínűleg szívesen látnák továbbra is önt az elnöki székben, a kormány és a rektorok számításait viszont keresztül húzta. Nem próbálja befolyásolni politika a HÖOK-on belüli erőviszonyokat?
– Természetesen az utóbbi időszakban egyre nagyobb politikai nyomás nehezedik ránk, hiszen egyeseknek csípi a szemét, hogy mára mi vagyunk az egyetlen olyan független szakmai szervezet, amely eredményes is. Annyit mondhatok: addig vállalom az elnökséget, amíg meg tudom őrizni politikai függetlenségünket. Remélem, tovább leszek elnök, mint ameddig Hiller István oktatási miniszter.
– Ezek szerint újra indul az elnöki posztért?
– A népszavazás eredménye erőt adott, a rektorok javaslata pedig kihívást jelent számomra, így nagyon a valószínű, hogy újra jelöltetem magam.
origo.hu
Napi balfék: Itt van Magyar Péter üzenete a nézőknek!
