Kétezer esztendőnyi elmaradás

A minap eszembe jutott Thalész nagy mondása, pontosabban parancsolata, amit a delphoi templom falára véstek: „Ismerd meg tenmagad!” „Gnóti széauton!” Ez a parancsolat ma még fontosabb, mint valaha, mert a világ ma bonyolultabb, mint bármikor korábban. Ha nem ismered meg magadat, könynyen eltévedhetsz.
Pár évig fizikatörténetet tanítottam Debrecenben. Azt hiszem, a legérdekesebb az volt, hogy Arisztotelész, az emberiség egyik legnagyobb lángelméje téves dolgokat tanított a fizikáról. Szerinte ahhoz, hogy valami mozogjon, valamilyen mozgatóra van szükség. Csak kétezer évvel később Newton ismerte fel, hogy „minden test megmarad az egyenes vonalú, egyenletes sebességű mozgás állapotában, mindaddig, amíg valami ebben meg nem zavarja.” Ennek igazságában ma már senki sem kételkedik. Arisztotelész azt tanította, hogy az égen érvényes törvényektől különböznek a Földön érvényes törvények, hiszen az égen minden szabályosan mozog, a Földön meg össze-vissza. Kétezer évnek kellett eltelnie, amíg Newton felismerte, hogy az alma ugyanúgy esik a Föld felé, mint a Hold. A mozgásukban látható különbség csupán a kezdő feltételekből következik, és nem a törvények különbözőségéből. Azok a törvények, amelyek érvényesek az égen, azok igazak a Földön is.
Ugyanakkor Arisztotelész kortársai tökéletes szobrokat faragtak, olyanokat, mint a diszkoszvető, vagy a dárdavivő, és olyan tökéletes épületeket tudtak emelni, mint az Akropolisz, vagy a Kariatidák csarnoka. Homérosz eposzai tökéletesek voltak a maguk nemében. Miért volt ez a kiáltó különbség? Sokat gondolkodtam ezen. Azt hiszem, hogy a magyarázatot megtaláltam. A fizikához vagy általánosabban fogalmazva a természet megismeréséhez arra van szükség, hogy részeire bontsuk a megismerendőt, majd pedig türelmesen elemezzük a részleteket. Az analízis során gondosan figyeljük meg a differenciákat. Ezzel szemben a művészeti alkotások létrehozásához nem a részletek a fontosak, hanem az egész. A diszkoszvetőt vagy a dárdavivőt nem részleteiben kell tökéletesen megformázni, hanem az egészet, a maga teljességében. Az alkotónak nem differenciálnia kell, hanem integrálni. Nem az analízis a fontos, hanem a szintézis.
Ezek alapján azt hiszem, hogy mindenkiben két különböző tehetség lakozik. A részekre bontó és az egésszé egyesítő képesség. E két fajta tehetség mindenkiben más és más arányban van jelen. Amikor Thalészt követve arra biztatlak, hogy „ismerd meg tenmagadat,” akkor arra biztatlak, hogy derítsd ki azt, hogy milyen arányban van tehetséged a dolgokat részeire bontani, azaz analizálni, illetve milyen arányban van tehetséged valami egészet létrehozni, azaz szintézist teremteni. A pályaválasztáskor is, és az életed során felmerülő későbbi választások során is ez az önmagadra vonatkozó ismeret vezéreljen utadon.
Utószó: Nagyon örülnék, ha az oktatási miniszter elolvasásra méltatná a fenti sorokat, mert azokból, ha máshonnan nem, megtudhatná, hogy a természettudományok területén a differenciálás hiánya, vagyis az integrálás egyszer már kétezer év visszamaradást idézett elő.

A szerző fizikus, akadémikus