Ki ne ismerné a Ságvári-történetet? 1944-et írunk. Endre éppen latortársával kávézgat egy budai cukrászdában, amikor az asztalához lépő hatósági emberek arról tájékoztatják, hogy le van tartóztatva. A munkásmozgalom leendő hőse erre lerakja a mokkás csészét, előveszi a pisztolyát, és rálő a detektívekre. Egy a helyszínen meghal, társa azonban visszalő, és leteríti a fegyelmezetlen vendéget. A történet az átkosban a „hősies helytállás” szimbóluma lett, Ságvári Endre emlékét évtizedeken át párás szemmel emlegette az utókor. Utcákat, intézményeket neveztek el a dacos lövöldözőről, film készült róla, sőt az Úttörővasút egyik állomása a sztárpartizán nevét kapta. Nagy szükség volt akkortájt a Ságvári-példaképekre, bár hősünk a szódásüvegaljra hajazó szemüvegével engem inkább a rövidlátó kommunizmusra emlékeztet.

Hinnénk-e, hogy a mítoszgyártók mai utódai továbbra is kiállnak a cukrászdai lövöldöző nagyszerűsége mellett? Bizony ám! Vajnai Attila forradalmi hírportáljában, A mi időnkben olvasom: hamis az az állítás, miszerint a Ságvárival szembeni fegyverhasználat jogszerű volt, mondván, ellenállt az elfogásának, és tüzet nyitott a csendőrökre. Megtudjuk, hogy ez az értelmezés a legaljasabb burzsoá cinizmus, amelyet a jog maszkja mögé rejtve próbálnak eladni. A munkásmozgalom illegalitásba szorított frontján dolgozó Ságvári Endre ugyanis csak akkor fogott fegyvert, amikor világossá vált, hogy az állam gyilkosságra készül. Miféle vádlott az, akinek nem tartanak tárgyalást, akit nem kísérnek bíróság elé, hanem az utcán agyonlőnek? – kérdi feddőleg a szerző. Akire egyébként ráférne egy párátlanított Ságvári-szemüveg.

Borítókép: Ságvári Endre, kommunista rendőrgyilkos (Fotó: Wikipedia)