Komplementer kapcsolatok

Ötödször rendezték meg a fa kisszobor és szobrászrajz biennálét a budapesti Erdős Renée Ház kiállítótermében. A Laborcz Ferenc Szobrászművészeti Alapítvány által gondozott kiállítássorozat bemutatói váltakozva foglalkoznak a szobrászat alapanyagai, a fa és a kő szerepével a kortárs művészetben.

Igazi műhelymunka eredményeként született meg a bemutatósorozat, mintegy azt az örökséget vállalva, amelyet a kiváló szobrászművész és művészetpedagógus Laborcz Ferenc munkássága jelent. A róla elnevezett alapítvány 1991-ben jött létre, egy évtizeddel ezelőtt kaptak határozott profilt a bemutatók, amikor is a szobrászat két alapvető anyaga, a fa és a kő került – évente váltakozva – a középpontba, mégpedig úgy, hogy a művek mellett rajzok, vázlatok is szerepelnek, a szobor születésének folyamatát, a műhelymunka fázisait is bemutatva. Ami pedig a kisszobor elnevezést illeti, meglehet, az akadémiai értelmező szótárban nem szerepel, a fogalom jól érzékelteti, hogy a kisplasztika és a monumentális mű közötti, átmeneti műfajról van szó, amely éppen a laza körülhatároltság miatt válhat a kísérletezés, az anyagokról, technikákról, művészi feladatokról folyó eszmecsere közegévé. A fentieknek köszönhetően többféle szempontból is igen értékesnek mondható az alapítványhoz kötődő alkotók kezdeményezése. Egyrészt a kívülről jövő feladatoktól, megbízói elvárásoktól függetlenül létrejött művek valóban a szakmaiság szempontjairól beszélhetnek – alighanem másféle művek kerülnének a hazai közterekre, ha ez a szempont a mostaninál jobban érvényesülne. Másrészt azt a képet árnyalja a tárlatsorozat, amelyet a műfaji alapon rendezett nagy bemutatók adnak a kortárs magyar művészetről. Harmadrészt a közönségnevelés szempontjából vállalnak igen fontos feladatokat a tárlatsorozat szervezői.
Mindehhez persze izgalmas művekre, kvalitásos műegyüttesekre van szükség. Nos, annak, aki a kiállítóterembe lép, s megpillantja Gádor Magda lebegő, a mennyezetre felfüggesztett műveit, amelyek átmenetet képeznek a szobrászrajz és a plasztika között, vagy Nagy Sándor három, „fából szabadult”, az alkotófolyamatot mintegy a természet teremtő energiáival párhuzamba állító figurájával, aligha lesz hiányérzete. Komplementer kapcsolatok formálódnak, ahogyan Benedek József egyik szobrának a címe mondja, belső evolúció (Fükő Béla), a felszín alatti és feletti történések (B. Laborcz Flóra) indulnak meg. Legerősebben az az organikus struktúrákban fogalmazó irányzat van jelen, amelyhez az idei nagydíjas, Nagámi, valamint Barabás Márton, Csóti Gábor és mások művei is tartoznak.
A külföldi résztvevők elsősorban rajzokat, vázlatokat küldtek, de Volker Beuer összeállítása a szobor és szobrászrajz viszonyát is bemutatja, akár csak a legutóbbi biennále nagydíjasa, Lukács József Joka öszszeállítása. Bottos Gerő dokumentációja szinte didaktikusan érzékelteti, hogy születik meg egy nagyméretű, szakrális térben elhelyezett munka, a „szarvasos fríz”, a didaktikusság azonban távol áll a rendezőktől. Inkább a művekről, művészetről folyó eleven párbeszéd fenntartása, élénkítése, a tradíciók gazdagítása a szándékuk, legalábbis erre utal, hogy kiállították Laborcz Ferenc egyik 1970-es műve, a Vidám Színpad számára készült Föld című nagyméretű reliefje dokumentációját is.
(V. Fa kisszobor és szobrászrajz biennále, Bp., Erdős Renée Ház.)