Évtizedek forintkeringője

A forint megjelenésekor tízforintos címleteket hoztak forgalomba. Csak később kezdtek gyártani száz-,
illetve húszforintosokat. 1946-ban ma már megmosolyogtató, elenyészően kevés, tízmillió forintnyi pénzt bocsátott a Magyar Nemzeti Bank a gazdaság rendelkezésére, és fokozatosan engedte feltöltődni a pénzforgalom csatornáit bankjegyekkel és érmékkel. Emellett nagyon kemény, úgynevezett bankjegyplafont határoztak meg, ami egymilliárd forintot jelentett

Történelmi mélyrepülésben a forint – olvashatjuk. Pedig valamikor – igaz, a középkorban – a leghíresebb aranyérmék közé tartozott. Hétszázötvenhét évvel ezelőtt, pontosabban 1252-ben született meg a forint szó. Akkor még latinul járta: florinus, vagy olaszul: florino. Tudniillik Olaszországból indult világjáró útjára. Firenze új állami berendezkedése során, a demokrácia megvalósulásával került az új aranypénz forgalomba. Kettős okból illette meg a florinus, florino név. Firenze – az ókorban Florentia (a virágok városa) – az Arno folyó völgyének legszebb dísze volt, azonkívül az új aranypénzt a Firenzei Köztársaság liliomos aranypajzsa díszítette. Károly Róbert volt az első, aki firenzei mintára magyar aranyforintot veretett.
Forint szavunkat árnyként követte az infláció. Ennek a szónak az eredete az Egyesült Államok polgárháborújához kötődik (1861–65), amely annyi pénzt emésztett fel, hogy a fedezetlen dollárbankjegyek állománya soha nem sejtett mértékben duzzadt meg. A papírpénz-szaporulat az amerikai közgazdasági irodalomban az infláció nevet kapta. A szakírók itt is a latin nyelvből vették át a nevet. A latinban tudniillik a flare annyit jelent, hogy fújni, az in annyit tesz: bele, ezért a latinok inflatiónak neveztek mindenféle fújtatást. De mást is jelöltek vele. Valahányszor azt látták, hogy valami megdagad, bővül, tágul, úgy képzelték: valamiféle emberi, isteni vagy ördögi lény – levegőt fújtat bele. Az amerikai nemzetgazdaság tehát a latin nyelv szellemében járt el, amikor az inflacio szót a mai értelemben használta.
Maradjunk továbbra is múltban, és lássuk, hogy a forint 1946-os bevezetését milyen gondolatok kísérték. Az új fizetőeszköz előestéjén Vajda Ernő székesfővárosi pénzügyi igazgató így kezdte rádiós jegyzetét: „Augusztus elsején új pénzt kapunk, új és remélhetőleg boldogabb korszak kezdődik, de a forint bevezetése, mely pénzügyi és gazdasági életünk stabilizálódásának alapja kell hogy legyen, csak akkor biztosítja a tartós és tökéletes sikert, ha jól fogunk adózni, amihez szükséges az adómorál megjavítása.” És így fejezte be: „Nem szabad még egyszer odajutnunk, hogy Magyarországon, az agrárállamban félmillió pengőbe kerüljön egy cső kukorica, és érés idején hatmillióba egy kiló alma. Szabad országban boldog, megelégedett embereket akarunk látni. Szép, dolgos, de gond nélküli életet kívánunk mindenkinek. Ez a meggyalázott, kirabolt magyar föld még mindig oly pompás, bőséges, hogy nem szabad éhezni rajta senkinek.”
Augusztus 10-én Harsány Péter közellátási tanácsos állt a mikrofon elé. A forint és a közellátás című jegyzetében többek között arról beszélt, hogy a forint stabilizációját – függetlenül az elsőrendű fedezettől – az óriási árukínálat adja. A szabadpiaci árukínálat mellett a közellátás négymillió-háromszázezer ellátatlan lakosnak kielégítő mennyiségű hatósági élelmiszert biztosít. Egyben felhívta a háziasszonyok figyelmét, hogy a megújult gazdasági helyzet minden korábbinál nagyobb takarékosságot is követel!
„Az inflációtébolyda után – folytatta Harsányi – meg kell szoknunk pénzünk beosztását, meg kell tanulnunk, hogy az holnap is ugyanannyit ér, mint ma…”
A forint megjelenésekor tízforintos címleteket hoztak forgalomba. Csak később kezdtek gyártani száz-, illetve húszforintosokat. 1946-ban ma már megmosolyogtató, elenyészően kevés, tízmillió forintnyi pénzt bocsátott a Magyar Nemzeti Bank a gazdaság rendelkezésére, és fokozatosan engedte feltöltődni a pénzforgalom csatornáit bankjegyekkel és érmékkel. Emellett nagyon kemény, úgynevezett bankjegyplafont határoztak meg, ami egymilliárd forintot jelentett. Ez lényegében 1949-ig volt érvényben. A változás akkor következett be, amikor a hároméves terv teljesítésével úgy tűnt, hogy Magyarország az utolsó békeév, tehát 1938 nemzeti jövedelmét globálisan elérte, tehát egy új növekedési pályára lépett. 1950-től, az első ötéves terv során azonban olyan irreális követelményeket támasztottak a magyar gazdasággal szemben, amelyet nem volt képes teljesíteni. A pénzügypolitika nyelvére lefordítva: amíg 1949-ig az elsődleges cél az volt, hogy a forint stabil, megfelelő vásárlóerejű, szilárd nemzeti valuta legyen, addig 1950-től kezdve elsőbbséget élvezett az ipar fejlesztése, és ennek rendelték alá a forint sorsát is. 1951 végére a forint egységnyi valutaértéke már csak mintegy 40 százaléka volt az 1946-os értéknek.
1951. augusztus 1-jén Olt Károly pénzügyminiszter Ötéves a forint címmel tartott előadást a rádióban. „A forint az értékmérője népgazdaságunk fejlesztési terveinek – mondta. – A forint az eszköze annak, hogy gyáripari termelésünket 1954-ben az 1940. évinek 310 százalékára fogjuk felemelni, hogy nehéziparunk 1954-ben el fogja érni az 1949. évi termelés értékének 380 százalékát, hogy a felemelt ötéves terv végrehajtásának eredményeképpen Magyarország – Gerő elvtárs szavaival élve – »a vas és acél országává, ipari országgá, a gépek országává válik«.”
A rádió gazdasági jegyzetírói 1971-ben utaltak vissza 1956-ra. Arról beszéltek, hogy az „ellenforradalom” után a hazai közgazdászok egy része is inflációtól tartott. Elismerték, hogy a forint válságba jutott. „De a vészharang kongatására azért nem volt szükség – így Breitner Miklós –, hiszen még október 22-én is a kereskedelem kezén lévő árukészlet 2,2-szeresen fedezte a forgalomban lévő pénz menynyiségét, bár a pánikszerű felvásárlás hatására ez az arány decemberre 0,75-szörösére zuhant. Voltaképpen, mint oly sokszor, kompromisszummal, vagyis külföldi hitellel, de a hazai tartalékokkal sikerült elindulni a mélypontról.” 1957. március 28-án Moszkvában aláírták a Szovjetunió és Magyarország közötti gazdasági megállapodást.
1971. augusztus 10-én Csikós-Nagy Bélát, az Anyag- és Árhivatal elnökét a forint jövőjéről kérdezték „Én nem féltem a forint jövőjét – mondta. – Nemzetközi tekintélye az elmúlt években nagymértékben nőtt. Értékének a növekedése elsősorban talán azzal függ össze, hogy a forint sokkal teljesebben tudja betölteni ma a szerepét, mint régebben, egyszerűen azért, mert a forintért ma sok minden olyasmit is lehet vásárolni, amire korábban nem volt lehetőség. Az a megítélésem, hogy a forint inkább stabilizálódik, mert egy sor országban elég erőteljes inflációs folyamat megy végbe… Forintunk közvetlenül vagy közvetve naponta vizsgázik, naponta értékelik, naponta elfogadják vagy sem, igaz, mindezt áru, szolgáltatás formájában. Még nem hangzott el, de már bizonyára érződik, hogy a forint konvertibilitásához, átválthatóságához jutottunk el.” Végezetül így vélekedett: „Ne tagadjuk, nekünk is vannak gondjaink, amelyek közvetve, közvetlenül hatnak, felnőtt korba serdült forintunkra… Egyértelmű, ha gazdaságunk egészséges, forintunkkal sem lehet baj, mindig tudunk érte vásárolni, és ma éppen anynyit, mint tegnap.”
Három évvel később, 1974. július 9-én Zala Júlia, a Gazdaságkutató Intézet akkori igazgatója, a rádió riporterének kérdésére többek között a következőket válaszolta: „A viszonylagos árstabilitás, ami nálunk Magyarországon van, és az áremeléseknek központi kompenzálására való törekvés, azért elég nagy biztosítéka annak, hogy nálunk nemcsak egyszerűen nem kell tartani attól, hogy az életszínvonalban valami stagnálás vagy éppen romlás következzék be, hanem arra is biztosíték, hogy viszonylagosan a mi forintunk azért sokkal értékállóbb, mint jó néhány tőkés valuta…
Azóta 35 év telt el. És hol járunk?