Kuncze mérget adna az elégedetleneknek

„Nagyon sok olyan embert ismerek – mondta Kuncze Gábor –, akik összehasonlíthatatlanul jobban élnek, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, mégis olyan mély letargiában vannak ettől a rettenetes országtól meg ettől a helyzettől, hogy legszívesebben az ember tényleg ciántablettát osztogatna nekik, hogy jussanak már túl a problémájukon, ami természetesen nem megoldás.”
Kuncze úr, látja, ezért vagyok letargiában. Hogy ön a politikai távozását követően rádiósként is engem próbál eltüntetni a föld színéről. Mert én az ön szemében egy probléma vagyok. Egy probléma, amin segíteni nem tud, tehát meg kell szüntetni. Hiszen én vagyok a középosztály. A középosztály, amely gondolkodik. A középosztály, amelynek feltűnik, hogy ön és csapata nem csupán anyagi természetű problémákat zúdított a nyakamba.
Ön minden mögött pusztán anyagi okokat keres, én meg nem. Ön, a magyar elit és a média igyekeznek mindent anyagi síkról megközelíteni. Más nem is lehet fontosabb. Emiatt vagyok depressziós. Mert először vezető politikusként, most pedig a rádióból kívánja halálomat. Hogy hallgassak.
Kuncze úr, ez az írás most nem olyan lesz, mint a „köteles” beszéd szociálliberális olvasata. Nem a szó szerinti mondanivalója, a nyers és képletes, sőt hátborzongató hasonlata miatt vonom felelősségre önt. Nem feltételezem önről (bár lehet, hogy ez vakmerőségre vall), hogy ciántablettával kívánja kioltani az életemet és gondolattársaimét.
Bizony én a tényleges mondandója miatt neheztelek önre. Nem érti, hogy miért merek búslakodni, ha egyszer az önök megmondóemberei szerint több pénzt, több fogyasztást kapok, mint 10-15 évvel ezelőtt. Hát ezért vagyok letargikus, Kuncze úr. Mert fel sem tételezi rólam, hogy engem nem csak a nullák száma izgat a fizetési papíromon. Mert ön és csapata mindent erre próbál kenni, mindent anyagi okokkal kíván megmagyarázni. Anyagi megközelítéssel uszít egymásnak társadalmi rétegeket napi rendszerességgel. Valójában nem (csupán) a hazám megrendült anyagi helyzete miatt vagyok depressziós, hanem mert a magyar közbeszédet önök tabukkal tűzdelték tele. Ez pedig minden, csak nem egy szabad demokrácia. A tabukkal pillérezett közbeszéd a diktatúrához vezető út első lépcsőfoka.
Valójában azért süllyedtem apátiába, mert a magyarok életéből mesteri munkával irtották ki a baráti, családi, de leginkább kollegiális politizálás lehetőségét. Politikáról még véletlenül se! Csak öszszevesznétek egymással. Nehogy már mi, választók, magyar polgárok elkezdjünk az önök dolgairól beszélgetni, mert még a végén rájönnénk, hogy önök nem a mi érdekeinket képviselik. Sem anyagilag, sem szellemileg. Mert önök mesteri precizitással folyamatosan magyarokat állítanak szembe magyarokkal, mindezt a tolerancia és a liberális eszmék függönye mögül. Valójában meg ennek homlokegyenest az ellenkezőjét teszik. Napi rendszerességgel rágalmazzák, szidják a többségi társadalmat. Mindenki, aki önökkel nem ért egyet, csak szélsőséges uszító személy lehet.
Kuncze úr, valóban depressziós vagyok.
De ön rosszul látja letargiám okát, és ezért a kezelése is helytelen, ahogy ezt már önöktől megszokhattuk. Azért vagyok letargiában, mert látom, hogy önök mit művelnek. Látom, hogy darabokra forgácsolják a társadalmat. Mert titkon egymásra uszítanak minket, hogy egymással legyünk elfoglalva, ne önökkel. És csupán ennek a munkának köszönhető, hogy nem látjuk még mindannyian: bizony, önök gazdaságilag (sem) a mi érdekeinket szolgálják. Hanem a tőke, a nemzetközi multinacionális erők érdekeit. És ennek egyenes következménye, hogy az én nyakamba, a középosztály nyakába ismét bokrosi méretű megszorítócsomagot kívánnak zúdítani, ugyanakkor a válság ellenére gigantikus profitot elért multinacionális cégeket továbbra is adóamnesztiában részesítik.
Az esélyegyenlőség jegyében önök szándékosan versenyhátrányba hozták a gazdaság hazai képviselőit és alkalmazottait, hiszen a multiknak adott kedvezmények esélytelenné tették a szabadpiaci versenyt. Ugyan, milyen „szabadpiac” az, ahol az egyik félnek nincs befizetési kötelezettsége, míg a másikat súlyos kötelezettségekkel terhelik, és a legkisebb elmaradás miatt is százezrekre büntetik, ellehetetlenítik? És tették mindezt a saját polgáraik, saját vállalkozásaik ellen, külső erők érdekében!
Ettől vagyok depressziós. És gyógyulásomat, ha meg nem haragszik, nem attól várom, hogy elfogadom az ön által segítőkészen felkínált ciántablettát.
Hanem attól, hogy ezeket a dolgokat egyre többen mondjuk ki, és egyre többen értjük meg. Egyre többen és többen vesszük észre, mit is művelnek önök velünk, és rövidesen egyesült erővel vonjuk önöket felelősségre a tetteikért. Ez az én gyógyulásom kulcsa, és állítom, hogy megnyilatkozásával is elősegítette ezt.
Kuncze úr, az önök ideje hamarabb lejár, mint gondolná.
És ez lesz az én tényleges gyógyulásom csalhatatlan jele.
Fazekas Kristóf
e-mail