Magyarországnak teljes megújulásra van szüksége

Tisztelt hölgyeim és uraim! Ünneplő gyülekezet! A hirtelen beütött súlyos gazdasági válság egy már végzetesen legyengített országot kerített hatalmába. Csődök, gyárbezárások, egyre több munkás került az utcára. Az ország siralmas pénzügyi állapotban volt. A költségvetés egyensúlyba billentését a kiváltságosok mohósága és gátlástalansága lehetetlenné tette. A kormány képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. Egyetlen ötlete volt, hogy a lehető legtöbbet préselje ki az adófizetőiből, ám a bevétel így sem fedezte a kiadásokat. Egyre-másra államkölcsönöket kellett felvenni – hajmeresztő kamatokkal. A közvélemény megelégelte a kormányzat tehetetlenségét, sőt az addig legmegbízhatóbbnak tűnő körök is sorra elpártoltak a kormányzó erőktől. Az emberek elveszítették a fennálló rend iránti bizalmukat, az állami kötvények árfolyama zuhanni kezdett, és az emberek, hogy pénzüket átváltva menekítsék, amijük maradt, megrohamozták a pénzváltó hivatalokat. És kitört a forradalom. Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, 1848 márciusában Ausztriában így tört ki a forradalom. Igen, pontosan így kezdődtek a pestit megelőző osztrák forradalmak. Ebben a helyzetben vette kezdetét a pozsonyi országgyűlés ülése, ahol Kossuth roppant számú hallgatóság, fulladásig tömött karzatok és remegő várakozások között elmondott beszédében a gúzsba kötő terhek megszüntetését, önálló magyar pénzügyi rendszert, egyenlő politikai jogokat, újonnan megválasztandó országgyűlést és annak felelős új kormányt követelt. „Ahol milliók kérnek, ott a kérelem nem sóhaj” – írta. „Ahol milliók kérnek, ott a kérelem nem sóhaj” – figyelmeztetünk ma Kossuthtal mi is.
A ’48-as magyar forradalom idején Európában egy mély és korszakos átalakulás zajlott, miként a mai világban is történik. Egy új világ akart akkor megszületni Európában: a régi abszolutista világ helyén a szabadság, az egyenlőség és a testvériség világa. Csakhogy az effajta születés, akárcsak az ember születése, csak fájdalmak és nehézségek közepette lehetséges, mert az elgyengült, elaggott, kudarcot vallott régi világ ellenáll, ameddig csak bír. A régi világ, Metternich Európája is ellenállt az idők szavának, nem akarta átadni a helyét az újnak. Európa széthullásától, lesüllyedésétől tartottak, a magyarok pedig, akik birodalmi elnyomás alatt és feudális rendszerben éltek, a nemzet elsorvadását látták maguk előtt. Az új világ azonban meg akart születni. A változtatni akarók egyre többen lettek, és egymás után törtek ki a forradalmak Európa-szerte. A változást, új világot akarók elszánták magukat, és utat követeltek a jövőnek. A magyar forradalom győzött. Elérte követeléseit, és meg is valósította legfőbb célját. Egyszer és mindenkorra lebontotta a feudalizmust, és ezzel kiszabadította Magyarországot középkorias kalodájából. Magyarország soha többé nem süllyedt vissza a feudális világ árnyai közé. És ez akkor is igaz, ha a régi világ végső kimúlta előtt, muszka csapatok és labanc pribékek képében utolsó erejéből még rajtunk, magyarokon megtorolta, hogy tőlünk kapta a kegyelemdöfést. Az új világot azonban a katonai csapás sem tartóztatta már föl. Magyarország a megtorlás után sokkal erősebb országként tudott talpra állni a XIX. század második felére, mint amilyen előtte évszázadokon át volt. Hiába a régi világ képviselőinek restaurációs kísérlete, Magyarország fejlődését, az új világ kibontakozását nem tudták megakadályozni.
Mire képes egy ember? Amikor azt halljuk, hogy a hegymászó feljut a Mount Everestre, akkor úgy érezzük, hogy szinte bármire képes. Amikor arról jön hír, hogy a lavina maga alá temette, akkor úgy, hogy tehetetlen a természet erőivel szemben. Képes-e egy ember megváltoztatni a világot? Amikor azt tanuljuk az iskolában, hogy Nobel feltalálta a dinamitot vagy Puskás Tivadar a telefonhírmondót, akkor a válasz igen. Amikor azt látjuk, hogy a dinamittal az emberek egymást pusztítják ugyanúgy, mint hajdan a kőbaltával, akkor meg úgy érezzük, hogy a világot egyáltalán nem is lehet megváltoztatni. S így érzünk, amikor földrengéshez hasonlatos válságok zajlanak az egész glóbuszon. Ilyen időben, mint manapság, úgy tűnhet, az egyes ember semmit sem tehet az elszabadult világerők dühöngése közepette. Ám amikor a Pilvaxból elinduló Petőfit és társait látjuk magunk előtt, akkor szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy az ember igenis megváltoztathatja a világot, de legalábbis a saját hazája sorsát. Igen, a ’48-as magyar forradalmárok megváltoztatták a történelem menetét. Ők képesek voltak rá.
Hogyan történhetett mindez? Miért tudtak változtatni? Ez a nagy titok, amelynek nyitját keressük azóta minden március 15-én. Nem tudunk arról, hogy különleges tudományuk vagy éppen csodafegyverük lett volna. Nem volt varázspálcájuk, nem voltak birtokában mágikus földöntúli módszereknek és képességeknek sem. Minden arra vall, hogy Kossuthtól Petőfiig, Bem tábornoktól az egyszerű gyalogos honvédig ugyanolyan földi halandók voltak, mint mi, mai magyarok vagyunk. Ugyanolyan földi halandók – mégis micsoda különbség! „Hazát kell nektek is teremteni – írta Petőfi –, egy új hazát, mely szebb a réginél.” Igen, ők tudtak valamit, ami a mai magyar életből kiveszőben van. Tudtak hinni. Nem csak a gondviselésben, nem csak a jövőben. Tudtak hinni abban, hogy az ő akaratuk változtatni fog a világon. Hittek abban, hogy változtatni tudnak, akár a hatalmas Habsburg Birodalom ellenére is. Ez nem tűnik soknak, a döntő pillanatban azonban kiderül: mégis ez a legtöbb. Az ember korszakos változásokat vihet végbe, ha hisz saját szabad akaratában. Ha ezt a hitet másoknak is át tudja adni, ha másokkal együtt meg tudja sokszorozni.
A változás ellenfelei, a régi rend hívei ezt pontosan tudják. Ezért tartják állandóan golyózápor alatt a kitartásunkat, önbecsülésünket és önbizalmunkat. Ők tudják, időnként jobban, mint mi saját magunk, hogy igenis: mi képesek vagyunk, mi megtehetjük, s ha hiszünk magunkban, meg is fogjuk tenni. Meg fogjuk változtatni Magyarországot. Ezért hintik közénk a lemondás, a beletörődés, az apátia és a kishitűség magvait. Tudják: a hitetlen lélekben az efféle magvak megkapaszkodnak, benövik, elgazosítják és megfojtják az életerőt. Magatehetetlen, tartás és akarat nélküli, lézengő, mankóra és istápolásra szoruló, szomorú alakokat gyúrnak az egyébként életvidám és tetterős magyarokból. Ezért mondják a reménytelennek látszó mai helyzetben is: „hinni, barátom, ma már kevés”. Én azonban azt mondom: ez nem így van. Hinni ma is a legtöbb. És éppen erre van szükségünk, hogy véghezvigyük a változást, amitől ellenfeleink ma úgy reszketnek, mint egykor a helytartótanács tagjai reszketni méltóztattak.
Hinni nem egyszerű dolog. Nem olyan, mint elképzelni valamit, és aztán vágyakozni utána. A hitért meg kell küzdeni. Elsősorban saját magunkkal. Ugyanis az ember legnehezebb ellenfele mindig önmaga, vagyis saját hitetlensége; és aki azt legyőzi, mindent le tud győzni. Márpedig ezen fog múlni minden ma is, ugyanúgy, ahogy 1848-ban: hiszünk-e abban, hogy a mi akaratunk igenis képes változtatni a világon, de legalábbis a mi magyar világunkon. Az a világ, ami a XX. században létrejött és működött, mostanra összeomlott. Ha a hazánk határain túli horizontra emeljük tekintetünket, látható: a világban zajló válság csupán ijesztő és fájdalmas kísérőjelensége egy sokkal mélyebb és sokkal lenyűgözőbb folyamatnak, egy világméretű változásnak, a világ újjászületésének.
Igen, új világ van újjászületőben, ugyanúgy, ahogy a XIX. században volt. A világ hétmérföldes lépésekkel új irányba indult. Mi azonban vakvágányon állomásozunk. Az elmúlt hét év sikerek helyett kudarcokat, lemaradást, a lehetőségek elsorvadását hozta Magyarországon. A mai szocialista Magyarország éppúgy vagy még inkább a reménytelenség, a szerencsétlen kisebbrendűség országa, mint amilyen a rendszerváltás előtti volt. A gyarapodás szűk csoportok kiváltsága, egyre több az igazságtalanság, égbekiáltóak a társadalmi különbségek, az érdem szerepe csekély, a hatalmon lévők dölyfösebbek és erőszakosabbak, és eközben az ország még jobban lemarad az európai versenyfutásban, mint akkor. Ide jutatta az országot a szocialista restaurációs kísérlet. Eljött az ideje, hogy kimondjuk: az elmúlt hét esztendő nem része a rendszerváltásnak. Az elmúlt hét esztendő hiábavaló, értelmetlen próbálkozás volt arra, hogy visszaforgassák az idő kerekét. Semmi mást nem lehet elérni vele, mint megkeseríteni és tönkretenni milliók életét, munkáját, erőfeszítéseit, ahogy ez az 1848-as forradalom után is történt.
Magyarország jelenlegi válsága politikai válság, és ezt éppen a szocialista restaurációs kísérlet okozta. A mi bajaink oka az, hogy egy olyan politikai klán uralja az országot, amelyik a régi szocialista rend történelmi és végérvényes bukásába sem tudott beletörődni. Az emberek megfélemlítése, a védelmet nyújtó független intézmények lábhoz hajlítása, az igazságszolgáltatás szétzilálása, munka és termelés helyett hitel és segély, külföldi érdekek kiszolgálása, hamisítások és hazugságok, központi diktátumok. Ezek a módszerek vitték csődbe Magyarországot a rendszerváltás előtt, és ezek vitték csődbe most is. A rendszerváltás csak lebontani tudta a régi világot; újat nem tudott teremteni helyette. Igen, 1989–90-ben sikeresen lebontottuk az elkorhadt régi világot, de az új világ nem született meg a helyén. Azt még nem tudtuk megteremteni, csak a befejezetlenség gyötrő szomjúsága jutott osztályrészül. Nem sikerült új irányba fordítani az országot, ezért Magyarország újjászületése elmaradt. Ezért nyílt tér, ezért talált talajra, ezért kaphatott lábra, ezért tapad levakarhatatlanul életünkre bogáncsos szamárkóróként a szocialista restauráció.
Tüzet fogott, lángra kapott fejünk felett a tető. A helyzet súlyosabb, mint az elmúlt húsz évben valaha volt. Az ország csődbe jutott, külföldi hitelek tartják lélegeztetőkészüléken, a költségvetés romokban hever, újabb és újabb megszorítócsomagok zúdulnak a nyakunkba, a gyárak bezárnak, a munkásokat elbocsátják, a tőzsdék inognak, mint részeg ember a felcsúti éjszakában.
Most már nem lehet tovább halogatni a teljes megújulást! Muszáj Magyarországnak is gyökeresen új irányba fordulnia. Magyarországnak nem válságkezelő csomagokra, hanem teljes megújulásra van szüksége. Meg kell újulnunk az elmúlt hét év kudarcai után, de meg kell újulnunk az elmúlt húsz évhez képest is. Nem elég folytatni pusztán a restauráció miatt félbeszakadt rendszerváltást. Most már annál is tovább kell lépni, együtt kell haladni az önmagát most megújító európai világgal. Én hiszek abban, hogy mi, akik itt vagyunk ezen a téren, akik itt állunk most a magyar történelem szíve közepében, és azok, akik most otthon vannak velünk, mi így együtt meg tudjuk újítani Magyarországot. Képesek vagyunk rá, mert mi tudjuk, amibe belekezd az ember, azt végig kell csinálni.
Márpedig mi együtt kezdtünk bele. Együtt, egyszerre vágtuk ugyanabba a fába a fejszénket. Együtt döntöttük le a régi rendszer reménytelenségének szürke falát, együtt szakítottuk át szögesdrótjait, együtt küldtük haza a tányérsapkás megszálló katonákat, és együtt tártuk ki a szabadságra, az emberi méltóságra és a nemzeti büszkeségre nyíló kapukat. Éppen úgy, mint az 1848-as forradalom pesti polgárai tették. A régi világ hétéves restaurációja, csörtetése, a magyar élet újratarackosodása kevés ahhoz, hogy eltérítsen, eltántorítson vagy visszavonulásra kényszerítsen bennünket. Ezért vagyunk ma itt, újra együtt. Mi nem adjuk fel. Mi célt fogunk érni. Célt fogunk érni, mert mi tudjuk: az igazi kérdés mindig az, hogy az ember hol áll, hová tartozik.
„Ezen a világon kétféle ember van. Döntsétek el ti magatok, hogy a tegnap rabjai vagy a holnap szabadjai közé tartoztok-e.” Hallom a kormány öntudatos válaszát: „merjünk rabok lenni!” Mi azonban a holnap szabadjai akarunk lenni, nem akarunk rabjai lenni sem a reménytelenségnek, sem a pénz világának, sem a hazugságoknak, sem ideológiáknak, sem idegen hatalmak birodalmi törekvéseinek. És azt akarjuk, hogy a gyermekeink és unokáink is a holnap szabadjai legyenek, nem a tegnap rabjai. Ahogy az új világ híveinek, a holnap szabadjainak kitartó hite ’48-ban és ’48 után felmorzsolta végül a régi világ embereinek ellenállását, ugyanúgy kell nekünk is napról napra fölmorzsolni a reménytelenség fogyatkozó embereinek ellenállását. Be fogjuk bizonyítani, hogy ha mindegyikünk hisz a változtatásban, akkor nincs válság, amit le ne győzhetnénk, nincs változtatás, amit véghez ne tudnánk vinni. Akkor igenis mi is, ahogy a ’48-asok, képesek leszünk változtatni sorsunk menetén. 1848-ban volt hite és bátorsága a magyaroknak, hogy visszaköveteljék a saját hazájukat. Török birodalom, Habsburg Bbirodalom, német, szovjet birodalom: mi sosem kispályán játszottunk, mi a nagyokkal mérkőztünk meg, és végül mi mindig talpon maradtunk. Semmi okunk tehát kishitűnek lenni. A miénk egy nagyra hivatott nemzet, amelynek mindig volt és mindig lesz jövője. Nekünk senkivel szemben sem kell meghunyászkodnunk. A legnagyobbakkal szemben sem. Mi mindig visszaszereztük a hazánkat, ha kellett, a legnagyobbaktól is. Ma is ezt kell tennünk. Vissza kell követelni a hazánkat a régi világ képviselőitől, a reménytelenség szánalmas embereitől, akik az elmúlt hét esztendőben tönkretették, azoktól, akik vissza akarták forgatni az idő kerekét. Itt az ideje, hogy Magyarország azoké legyen, akik dolgoztak, küzdöttek és áldozatokat hoztak érte. Azoké, akik szeretik ezt az országot, a népét, a nyelvét, a földjét, a levegőjét, a múltját, a jelenét és a jövőjét. Azoké, akik akkor is szeretik, amikor éppen nem könnyű szeretni. Azoké legyen, akik akkor is maradnak, amikor nehéz itt maradni. Azoké, akik akkor is kitartanak mellette, amikor ezt nem tudja meghálálni. Azoké, akik nagynak látják akkor is, amikor kicsi. Azoké, akik hisznek benne. Igen, itt az ideje, kedves barátaim, hogy azoké legyen, akik felépítették romjaiból. Azoké, akik dolgoztak, gyermekeket szültek és neveltek a diktatúra és idegen megszállás gyötrelmes és kilátástalan éveiben. Azoké, akik megszabadították a régi rendszertől, és talpra állították a rendszerváltoztatást követően. Azoké legyen, akik itt akarják leélni az életüket. Itt akarnak tanulni, itt akarnak dolgozni, családot alapítani, és itt akarnak sikeres és boldog életet élni. Itt az ideje, hogy Magyarország végre az övék legyen.
A sorsfordító változás, a nagy megújulás kezdete előtt ez az utolsó március tizenötödikénk. A jövőt a mában kell megnyerni. Csak úgy lehet győzelemre vinni, ha már ma megteszünk mindent ezért a győzelemért. Napról napra elszántan kell szemébe néznünk a reménytelenség kufárainak, hirdetni a megújulást, a változást, és felmorzsolni a régi világ, vagyis a magyar kormány ellenállását. Minél tovább húzza a régi hatalom, annál nagyobbat buknak, amikor eljön az igazság pillanata. Márpedig el fog jönni, ahogy eddig mindig eljött a történelemben. És akkor eljön a napja annak is, hogy a változást akaró nemzedékek, a holnap szabadjai, új irányba fordítsuk Magyarországot, és megindítsuk a jövőbe, ahová erős és megbecsült országként fog megérkezni.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!