De ha már gesztusok, egy pillanatra meg is állítom az ezekről bennem kialakult mozgóképeket, és visszakanyarodom a halálához. Amiről kollégám és harcostársam az ősidőkből, Bayer Zsolt írt egy rövidet, arra emlékezve, amit meg néhány éve írt, lendületből és igaztalanul. Most meg ezt: „Bántottam egyszer. Megbántam. Jó ember volt, jó pápa volt…” Nos, számomra ez volt a legmélyebb, legmegrendítőbb reakció a szentatya elhunytára. Na de. 

És nem is olyan nagy baj, legalább testközelből rácsodálkozhattak valamire, amihez egyébként semmi közük, valamint a valódi rendre. Ami ragyogott és sugárzott a római verőfényben. Az épületek, az alakzatok, a formák, amelyek az elhívott emberek zsenialitását tükrözik. A tapintható szakralitás. A stílus és a tartalom egysége. A hatalom szeretete helyett a szeretet hatalma. Az engesztelődés gesztusa. És ezzel kapcsolatosan az ülésrend elkészítőjének kreativitása. Még a svájci gárdisták mozgásművészete is rendben volt, pedig azzal nyugodtan folyamodhatnának egy komoly állásért a hülye járások minisztériumában is.

De ha már stílus. 

A gyomorforgató arroganciával elegy totális ízlésficam olyan elváltozás, amely legfeljebb csodatétel következtében gyógyul meg ideiglenesen egy pápatemetés idejére. Az meg, bár igény mutatkozott volna rá, ezúttal elmaradt.

Történt viszont, hogy a magyar miniszterelnök és felesége tett egy rövid sétát Róma gyönyörűséges belvárosában, szépen egymás mellett haladva, ahogyan egy férfi és egy nő szokott házaspárként viselkedni, ha már lehúztak együtt néhány évtizedet jóban és rosszban. Egy jószemű paparazzo le is fényképezte a jelenetet, és kitette a képeket egy olasz portál Instagram-oldalára. Mire 

 Akik közül kissé meglepő módon néhányan kiakadtak, vagy mert egy ekkora surmóság már nekik is sok volt, vagy egy pillanatra megvilágosodtak, és átvillant rajtuk, hogy a Rómába kirajzottra bíznák a haza gardírozását, mert inkább egy mentális csődtömeg, csak neazorbán. A poszt aztán viszonylag hamar törlődött, és hamarosan a lőtéri kutya sem emlékszik majd rá. Francisco végtelenül egyszerű és gyönyörű sírjára meg igen. Ez van, fratelli e sorelli.

Dominikánus meg nagyjából akkor lettem örökre és visszavonhatatlanul, amikor Szoboszlai az izlandiak elleni meccs ráadásában egyszercsak nekiveselkedett, otthagyott mindenkit, aztán vagy húsz méterről bevarrta, és ezzel kijuttatta a csapatot az Európa-bajnokságra. – Gondoltam, húszról csak elrúgom, hála istennek sikerült – mondta később. Én pedig azt gondoltam, hogy

És lehet itt stadionozni, magyar focizni és tolni a mantrát, hogy nem is itthon nevelkedett, és végső érvként jöhet egy kis merazorbán is, de talán szerencsésebb lenne most, hogy már angol bajnok is, annyit kinyögni, hogy köszi a felejthetetlen percekért, a magyar zászlóért Liverpoolban, mert jobb lett tőle a lelkünknek. Kő, papír, olló, you’ll never walk alone, ámen.