Merre, meddig, hány óra?

Március első munkanapjának csípős reggelén fél nyolcat ütött a tabáni templom órája. A közelében lévő utcai időjelző digitális számlapja fél kilencet mutatott. Mintha egy kissé korán állították volna előre… Bár ki tudja? Manapság semmiben sem lehetünk biztosak.
Személycseréről szólnak a hírek a kormányban. Strasbourgba készül a külügyminiszter, ő vezeti majd pártja listáját a nyári EU-választáson, de addig még sok víz lefolyik a Dunán. Elhangzott a helyére pályázó jelölt neve is, ugyanúgy hívják, mint az 1950-es években alapított várpalotai szénbányász szakképző iskolát, az iskola most is működik, pedig a hozzánk legközelebbi szénbánya a Zsil völgyében található. Persze úgyszólván mindegy, hogyan hívják a leendő külügyminisztert, száz emberből egy van, vagy egy sincs, aki meg tudná mondani, kik a jelenlegi tagjai e furcsa társaságnak, amit jobb híján kormánynak neveznek. Azelőtt a fél ország tudta a hivatalban lévő miniszterek neveit – igaz, akkor még az első osztályú labdarúgócsapatok összeállítását is százezrek ismerték, de ma a sportújságírók is bajban vannak, amikor a hazai „profi liga” játékosait kérdezik tőlük. Lassan beteljesedik a jóslat: az játszik a pályán, aki éppen arra jár, az kap posztot a kormányban, aki szépen jelentkezik (és be van fizetve a tagsági bélyege).
Azt azért nem ártana megmondani a leendő külügyminiszternek, hogy soha ne nyilvánítson úgymond „magánvéleményt” országok közötti vitás ügyekben, amint Göncz Kinga tette, mert a Magyar Köztársaság diplomáciai vezetőjének nem lehet külön hivatalos és maszek véleménye. Pszichológusként – vagy ügyvédként – lehet, azok másféle hivatások. Sajnos sok könynyen félreérthető „gesztusnak” lehetünk tanúi a kormánytagokat illetően. Hivatalos kormányszóvivői tájékoztatón derül ki, hogy a hetekig távol lévő titokminiszternek nem kell bejelentenie, hová utazik, hol érhető el; az önkormányzatokért felelős miniszter nem ismeri az általa aláírt rendeletet, de azt sem érti, mi abban a rossz, ha közpénzből reklámozza a saját leányát, honorálja a kedvenc íróját; a volt bankigazgató szociális miniszter asszony két pogácsa elnyámmogása közben a sajtó munkatársait okítja jó modorra, továbbá tisztességre (lásd Rákóczi Bank + 3,8 milliós jutalom a kiváló jólétért). Az pedig végképp nem etikett kérdése, hogy az igazságügyi tárca vezetője prejudikál, direkt politikai utasításokat osztogat a rendőrség vezetőinek, a pénzügyminiszter meg rutinszerűen elhessenti a közkiadások után tudakozódó újságírókat.
Mindez vélhetően az a „magyar demokrácia”, amit húsz esztendeje az ország akkori – és jelenlegi – vezetői elképzeltek.
A történelem ismétli önmagát, a jelenlegi kormányfő – a pécsi egyetem kari KISZ-titkáraként, majd városi első titkárként – már akkor is a másként gondolkodókkal viaskodott. Nem érdemtelenül választották meg éppen két évtizede, 1989 tavaszán a Központi Bizottság titkárává. A kommunista ifjúsági szervezet funkcionáriusa volt rajta kívül a fent említett Szilvásy és Gyenesei, majd mindegyik mostani kormánytisztviselő fejes volt a KISZ-ben vagy az MSZMP-ben. A Gyurcsány által előbb hatalomra segített, később megpuccsolt Medgyessy ezen túlmenően pénzügyi és állami vezetőként két alkalommal munkálkodott sikerrel Magyarország eladósításán, másodszorra hazavágta az euró-zónához való csatlakozásunkat is. Talán még mindig utazó nagykövetként dölyfösködik az adófizetők pénzéből? – kérdem riadtan.
Eszembe jutott az időt rosszul mutató tabáni óráról egykori híradós századparancsnokom, a felejthetetlen Vojánszky főhadnagy elvtárs, aki ezt sulykolta belénk:
„Az a baj veletek, …meg, hogy nem tudjátok, merre, meddig, hány óra.” A fővárosi utcai órákat üzemelő vegyes vállalatot egyébiránt 1989-ben alapították, magyar részről az akkor is, most is hatalmon lévő párt közreműködésével.