Láthatatlanul

Magyarország nemzeti külpolitikát folytatott az elmúlt három évben, vallott színt Göncz Kinga, aki az MTI-nek adott interjút missziója végeztével. Érdekes beszélgetés, rengeteget meg lehet tudni arról, miként kell a mezítelen királyra gyönyörű ruhát hazudni. A külügyminiszter szerint Budapest a „magyar nemzeti érdekeket érvényesítette a különböző viszonylatokban, ezzel függtek össze a nézetkülönbségek is”. Azaz hazánk voltaképp kiválóan teljesített nemzetközi színtéren, soha nem tévesztette a stáb szem elől a nemzet érdekeit, a külügyminiszter pedig vállon veregeti önmagát.
Magyarország miért nem folytat külpolitikát? – ezt már egy kanadai barátom kérdezte, látván az évek óta tartó, láthatóan hosszú távra tervezett döglődést. A magyar külpolitika nem gyenge, hanem egyszerűen nem létezik. Éveken át dolgoztak szakértők egy olyan anyagon, amely a magyar külügyi nemzetstratégiát foglalja keretbe. A végeredmény egy tökéletesen semmitmondó közhelygyűjtemény lett, és még azt sem tartja be senki a Bem téren. A séma egyszerűen annyi, hogy Budapest megvárja egy-egy kérdésben, mi a közös – uniós – álláspont, és ő is magáévá teszi azt, függetlenül a magyar érdekektől. Ha ilyen nem alakul ki, mint például Koszovó elismerése ügyében, akkor azokhoz csatlakozik lehetőleg a középmezőny végén, akik erősebbnek tűnnek. A fontos, hogy ne látsszon Magyarország, egy kalap alá lehessen venni másokkal. Ezt később fel lehet használni mindenféle viták során, mutogatni Monacóra és Horvátországra, hogy velünk együtt ismerték el a volt szerb tartományt, ráadásul megelőztük Bulgáriát és Csehországot. Szép példája ennek a konfliktusokat minden áron kerülni akaró, sodródó és gyáva külpolitikai gondolkodásnak, hogy a durbani rasszizmusellenes konferencián részt veszünk, de erről fél nappal a megnyitó után született meg a döntés, amikor már látni lehetett, hogy csak kilencen bojkottálják a részvételt. Akkor Szelestey Lajos szóvivő ír egy szívhez szóló, nem létező alapértékeinket hangoztató nyilatkozatot, és máris egyek vagyunk a sokaságból. A külügy emellett mindig ragaszkodik a „jó viszony fenntartásához”, akkor is, ha a másik országnak – mondjuk Szlovákiának – láthatóan nem ez az érdeke. Az országok legtöbbje azonban pontosan tudja, mit miért tesz, a saját stratégiai tervükben felvázolnak egy értékrendet, amelyet minden áron követnek. Ahhoz pedig még külön stratégia sem kell, hogy tudjuk, Magyarország szövetségeseiben bízhat egy bizonyos mértékig, de a puskaport minden esetben szárazon kell tartani. A magyar állampolgárok védelme pedig elsőrendű, legyen akár szó a legelvetemültebb banditáról.
Nálunk az is megtörténik, hogy a Külügyminisztérium szóvivője úgy hivatkozik a Bolíviában élő tiszteletbeli konzulra, mint elsőrendű diplomatára a gyanús Rózsa-Flores-eset kapcsán. La Paz persze elfogadja tárgyalópartnerként Bartos Miklós Andrés Estebant, aki a Bem tér hagyományos ügyetlenkedése folytán kényszerül magyar konzulként eljárni, de azt azért mindenki érzi, micsoda különbség van Írország és Magyarország eljárása között. Írországnak fontos ez a kérdés, Magyarország számára teljesen mellékes.
Göncz Kinga szerint a magyar diplomácia komoly lépéseket tett a gazdasági kapcsolatokért Japánnal, Kínával és Dél-Koreával, s megerősítette a viszonyt az öböltérséggel. A Gyurcsány-hakni Katarban és Ománban egy azóta valahogy elfelejtett gázt-élelmiszerért program felvetésével – amelyet a földművelésügyi miniszter szinte azonnal cáfolt – biztos jó kezdeményezésnek van feltüntetve, de attól még nem lesz az, hogy az iratokban pipát teszünk mellé. Ahhoz az kell, hogy a miniszterelnöktől a diplomáciai sofőrig mindenki a nemzet érdekeinek képviseletét tartsa szem előtt. Göncz Kinga hivatali idejében csak annyi derült ki, hogy a kormány tagjait soha nem szabadna felvenni sofőrnek.