Színházi vacsora

HA MEGKONDUL, PANASZOSAN SÍR A HANGJA. Annyit minden magyar ember tud a debreceni Nagytemplomról, hogy Kossuth apánk 1849. április 12-én – az úrasztala mellett állva – ott kiáltotta ki Magyarországot „szabad, önálló, független statusnak”. A város emblematikus építményéről van szó, két zömök tornya láttán a puszta közepén ácsorgó bikához szokták hasonlítani. Ez találó, hiszen kifejezi az épület művészi erejét, puritán nagyvonalúságát. Nem is illene a cívisfészek közepébe valami fényes bazilika, pedig annak indult, de miután debreceni módra épült, nem az lett belőle. A történet nagyon is jellemző. Péchy Mihály katonatiszt, a kollégium egykori diákja tervezte, aki ugyan nem volt építész, de a városért ingyen vállalta a munkát. Több változatot is rajzolt, ám egyiket sem fogadták el, Péchy ugyanis körtemplomot álmodott, amelyet a két torony között magasodó dómkupola fedett volna. A város és az egyház idegenkedett ettől a megoldástól.
Az építkezés 1805 tavaszán elkezdődött, annak ellenére, hogy a végleges terv még nem állt rendelkezésre. (Majd csak két év múlva készül el, és egyébként akkor sem valósul meg maradéktalanul.) A helyi kőművesek sokszor a saját fejük után mentek, lassan aztán kiderült, a feladat meghaladja tudásukat. A város kénytelen volt Debrecenbe hívni Rabl Károly gyöngyösi építőmestert. Addigra a körtemplom és a kupola tervét elvetették, sőt a templom új alaprajzát már nem is a vérig sértett Péchy tervezte, hanem Thalher József kamarai építész.
Végeredményben a Nagytemplom homlokzata, belső kialakítása – az eredeti tervek „alapgondolatának” figyelembevételével – Rabltól ered. A tornyok keskenyebbek lettek, közelebb is kerültek egymáshoz. Hogy az északi főhajó miért lett hosszabb, mint a déli, azt talán anyagi okokkal lehet magyarázni. Ki hinné, hogy ilyen kaotikus körülmények között született meg a magyar építészeti klasszicizmus e jellegzetes alkotása, amely tökéletesen illik a városhoz. Összeforrt vele. Az első istentiszteletet 1819 őszén tartották benne, noha a keleti torony még készen se volt. És ezzel még nincs vége, mert elkezdődött a húsz évig tartó vita az orgonáról…
De hát tudjuk, Debrecenben nem siették el a dolgokat. Ráadásul az évekig tartó perselyezések, gyűjtések sem hozták meg a remélt eredményt. A debreceni fukarságról hosszan lehetne mesélni, de az alábbi történetben minden benne van. (Állítólag Szabolcska Mihály, a feledésbe merült hazafias költő szerette társaságban mesélgetni.) Íme:
Éppen hazaér a cívis, és látja, hogy egy ember lép ki a háza kapuján.
– Ki vót ez? – kérdi hamar a feleségét.
– Az új templomra gyűjtött.
– Oszt adtál neki valamit? – Adtam egy tojást – rántja meg a vállát az asszony. Az ember bosszúsan int a fejével.
– Na, gyorsan híjjad vissza, adj neki még egyet! Ha templom, hát legyík templom!

MAGYAROK MÓSESSE. A legrégibb térkép Debrecenről 1750-ből származik, a legkorábbi városkép-ábrázolás pedig meglepően későn, 1783-ban készült. Nem csoda, ha a város nem ihlette meg a művészeket, hiszen egy nagyra nőtt, sáros falu senkire nem tesz mély benyomást. Így aztán a XVIII. századi Debrecenről legfeljebb a céhleveleken látható veduták árulnak el valamit.
A települést egyébként soha nem védte várfal, pedig királyi privilégiumánál fogva ehhez joga lett volna, de hát követ még mutatóban sem lehetett találni a környéken. A tojásdad alakú belső területet árok és sövénykerítés övezte. Semmirevaló védmű. Nem is vette komolyan senki, aki gonosz szándékkal közeledett. Az elöljárók ravasz, olykor megbocsáthatóan megalkuvó, de minden körülmények között békére törekvő politikája jobban vigyázott a városra, mint bármilyen bástya és várfal.
A sövénygyűrűt hét kapu (valójában sorompó) és hét kis ajtó szakította meg, ott lehetett kijutni az országutakra és a várost körülvevő belső legelőkre, szőlőskertekbe. A temetőket is az árkon kívül nyitották. A kapuőrök évszázadokon keresztül feljegyezték a ki- és belépők nevét, illetőségét. A naplók többsége elveszett vagy megsemmisült, kettő azonban szerencsére megmaradt. Az egyik a Miklós utcai kapuőrállomáson vezetett jegyzék, amelyben 1849. január 7-én, 2265. sorszám alatt az olvasható, hogy délután egy órakor megérkezett „Kossuth magyarok Mósesse”.
Debrecen, amely addig nem látott se kormányt, se országgyűlést, főváros se volt soha, lelkesen várta a Pest-Budáról érkezőket, persze akkora invázióra senki nem számított, mint amekkora 1849. január 5-től elkezdődött. „A kormány sehol sem lehet biztosabban, mint e jó fekete alföldön, hol oly szép búza terem s oly páratlan emberfaj tanyázik” – mondta Kossuth az első debreceni beszédében. A körülbelül harmincezer főre tehető város néhány hét alatt szó szerint megtelt: a törzslakosság megtapasztalta, milyen pezsgő, fővárosias településen élni. A vendégsereg ugyanakkor száműzetésnek tekintette a debreceni napokat, a visszaemlékezők mind felemlegetik az unalmat és sivárságot, igaz, azt elismerik, hogy a város minden erkölcsi és anyagi támogatást megadott a szabadságharcnak. Debrecen népe méltó volt Kossuthhoz.
A pestieknek a szórakozások közül nagyon hiányzott a színház, amely annak idején egy ócska deszkaszínben működött, a Piac utcán. Kőszínháza majd csak másfél évtized múlva lesz a városnak, akkor is nehezen, mert a magisztrátus egy része szívesebben épített volna magtárakat. Hát, igen, a cívis és a színház sokáig nem passzoltak össze, még a XX. század elején is lehet olvasni a helyi lapokban felháborodott cikkeket, amelyek a polgárok színházbeli méltatlan viselkedését teszik szóvá. Szűcs Ernő helytörténész gyűjtéséből való az alábbi kis történet. Egyik este Rónai Gyula, a kiváló színész játszotta a Hazatérés című dráma főszerepét. Éppen a néma jelenete volt soron, amikor besurran a temetőbe, szétnéz, vajon meglátta-e valaki. Csakhogy a nézőtéren ebben a pillanatban nagy zörgés, csörgés támadt: megérkezett gazduram vacsorája. Sőt a kisbéres harsogó szerencsés jó estét!-tel köszöntötte gazdáját, majd hasonló hangerővel folytatta: „Hozom a vacsorát! A szakácsné még azt üzeni, hogy káposztát nem küldött, mert megkozmásodott.” Általános derültség. Rónai, hogy véget vessen a nevetésnek, a sírokat szemlélve megszólalt: „Mi az, talán a halottak beszélnek?” Ekkor Lencsés Nagy Bálint felkiabált a színpadra: „Ne tessék félni! Folytassa csak az úr, csak a kisbéres hozta meg a vacsorát, ő szólt!”
A második világháború végén Debrecen rövid időre ismét az ország fővárosa lett. Az ideiglenes nemzetgyűlés 1944 decemberében a kollégium oratóriumában tartotta az üléseit, ugyanott, ahol csaknem száz évvel korábban a függetlenségért küzdő Magyarország országgyűlésének alsóháza tanácskozott. Németh László szerint a magyar szerencsétlenségek közt egyike a legnagyobbaknak, hogy nem a színmagyar Debrecen, hanem Pest-Buda lett az ország állandó fővárosa.

ET IN ARCADIA EGO. A városi vezetés sokáig képviselte azt a sajátos cívisálláspontot, mely szerint Kossuth Lajos halhatatlan, a halhatatlanságnak pedig nincs szüksége emlékműre. Így aztán 1894-ben, Kossuth halálakor polgári kezdeményezésre alakult meg a szoborbizottság, amely elindította a gyűjtést, azonban olyan vékonyan csordogáltak az adományok, hogy kénytelenek voltak a várostól is pénzt kérni. A magisztrátus megvizsgálta a kérelmet, s 1902-ben – Kossuth születésének századik évfordulóján, amikor az ország több városában már állt a szobra – tíz éven át folyósítandó évi tízezer korona hozzájárulásról döntött. De csak 1909-ben jutott az ügy odáig, hogy kiírták a pályázatot. Harminc mű érkezett be, ám egyiket sem tartották megfelelőnek, ezért a pályázatot megismételték, s a második fordulóból Margó Ede és Pongrácz Szigfrid tervét ítélték megvalósíthatónak. Akkor már állt a művészek aradi Kossuth-szobra. A debrecenit végül 1914. május 3-án leplezték le a Nagytemplom előtti téren. Éppen húsz év kellett hozzá.
A kollégium kitagadott gyermekének, Csokonai Vitéz Mihálynak még többet kellett várnia, hogy Izsó Miklós bronzba öntse. A költőt 1805. január 29-én temették el, s már akkor felmerült, hogy sírjára emlékoszlopot illene állítani. (A Kazinczy Ferenc által javasolt felirat – Et in Arcadia Ego – gerjesztette az Árkádia-pör néven ismert polémiát a széphalmi mester és a debreceniek között!) Végül huszonegy évet kellett arra várni, hogy a Turjaremete hámorában készült vaspiramis a költő sírjára kerüljön. Szerencsére még voltak, akik emlékeztek arra, pontosan hová is temették. Ezzel nincs vége a történetnek: 1953-ban megpróbálták a sírt feltárni, reménykedve, hogy előkerülnek az állítólag a költővel eltemetett kéziratok. De nem találtak semmit az emlékmű alatt, csak rengeteg csontot, s miután Csokonai maradványait nem tudták azonosítani, két év múlva az egészet visszatemették.
Ami pedig a költő szobrát illeti: a debreceni diákság már az 1850-es években szorgalmazta a felállítását, de sem a kollégium, sem a város nem támogatta, mindvégig néhány ember szívügye maradt, azoké, akik megalakították a Csokonai Kört, s elindították a gyűjtést. A mozgalom élén a szegényparaszti sorból indult s Debrecen talán leggazdagabb polgárává vált fűszerkereskedő, Csanak József állt. A szobor iránti érdektelenség akkor sem oldódott, amikor Izsó Miklós nekilátott a mintázásának. Legfeljebb az keltett némi feltűnést, hogy a művész a Péterfia utcában szerény szállást bérelt, ahol cigányokkal tapostatta az agyagot, és zenét húzatott hozzá. A szobrot 1871. október 11-én leplezték le. Izsó addigra megsértődött, el se ment az ünnepségre.
A Csokonai-kultuszról még annyit, hogy a költő Hatvan utca 23. alatti szülőházát már a XIX. század végén lebontották, a Darabos utcai épületet pedig, ahol élete utolsó éveiben lakott, s ahol örökre lehunyta a szemét, az esztelenül pusztító szocialista városrendezés tarolta le az egész utcával és a történelmi Debrecen nagy részével együtt. Az akkor és azóta is folyamatosan elszenvedett veszteségek pótolhatatlanok. Egy internetes magazinban találtam ezeket a sorokat: „A sok átalakításnak, rombolásnak köszönhetően a városkép annyira megváltozott, hogy gyakran a helyiek sem tudják pontosan megmutatni az óváros helyét. Az ugyanis nem a Nagytemplom környéke, hanem az épp most végnapjait élő Péterfia utca környékére esik. A hírek szerint a Péterfia, a Rákóczi és a Hunyadi utca által határolt, eddig kisvárosias területet egy pláza hivatott majd modernizálni.”
Vajon hol húzódik a határ a városfejlesztés és az értékmegőrzés között? Eltűnt a Dobozy-ház, amelyben nemzedékeken keresztül a mindenható debreceni főbíró lakott. És az a kis ház sincs már meg a Piac utcán, ahol Fazekas Mihály körmölte a Lúdas Matyi barokkosan csengő sorait! És még hosszan sorolhatnám a veszteségeket.
Folytatjuk