Lassítósáv

Egyre többen hirdetik Európa-szerte a lassabb életmód filozófiáját. Mint állítják, semmi értelme az állandó rohanásnak, a kapkodó étkezéseknek, hiszen csak az egészségünket emésztjük fel, miközben a gazdasági válságot úgysem tudjuk befolyásolni. A kérdés csak az, ki fizeti majd a gázszámlát.

Érezte már ön, hogy miközben számítógépén sorra írja a leveleket, készíti a dokumentumokat, a valódi tollforgatás már nehezére esik? Ha igen, akkor ezt bizony betudhatja kortünetnek, elvégre a nyugati világban élők jelentős része ma már jószerivel csak akkor vesz íróeszközt a kezébe, ha bankkártyás fizetés után alá kell írnia a blokkot. Az április 24-én kezdődött londoni Slow Down, vagyis Lassíts! fesztivál szervezői talán éppen ezért adnak tollat és papírt az arra járók kezébe, arra biztatva őket, írjanak bátran személyes hangvételű, hosszú leveleket, mint ahogyan tették a világháló és a drótposta térhódítása előtt. Az aktivisták meganynyi más programmal is próbálják felhívni a figyelmet a rohanás veszélyeire: vitákat, borkóstolókat, lassú sétákat szerveznek, sőt jelképes büntetőcédulát osztanak azoknak, akik túl gyorsan közlekednek, még ha gyalog teszik is ezt.
A megmozdulást három barát: a korábban a BBC-nél dolgozott Tessa Watt, az egykor ügynökségi tanácsadóként tevékenykedett Deepa Patel és a valamikori szoftverfejlesztő, Amanda Stone szervezte. A tíznapos rendezvény ötlete ráadásul még a pénzügyi válság kirobbanása előtt született, a recesszió hatásai pedig csak erősítették bennük a hitet, hogy jó úton járnak, még ha lassan is. Watt – aki mióta otthagyta a médiát, jógatanárként dolgozik – a Financial Timesnak azt nyilatkozta, régi kollégáin látja, hogy időről időre többet dolgoznak, hiszen ugyanazokat a feladatokat egyre kevesebb embernek kell elvégeznie, ráadásul növekvő elvárások közepette.
– Londonban úgy rohangálnak az emberek, mint a fejetlen csirkék. Ez csapdahelyzet, amiből ki kellene törni – vélekedik.
Más kérdés, tehetjük hozzá, keveseknek adatik meg, hogy jógatanárok lehessenek, miután otthagyják vagy elveszítik állásukat.
– Az elbocsátás fájdalmas dolog, de az állástalanná válók legalább felfedezhetik, hogy az élet milyen szépségeiről maradtak le rohanás közben – vigasztalja az érintetteket Tessa Watt, csakhogy – s legyünk kicsit ünneprontók – a cikkből azt nem tudjuk meg, ki állja ezentúl a gázszámlát. A lassítás filozófiáján persze érdemes és kellemes gondolkodni, csak az a baj, hogy az alulról jövő kezdeményezés a jelek szerint még nem találkozott a döntéshozó politikusok és a vállalatóriások vezetőinek elképzeléseivel. A válság pedig még nagyobb hajtásra kényszeríti az eladósodott, munkahelye elvesztésétől félő dolgozó réteget.
Meglehet, a nagyfőnökök számára tanulságos lenne Diogenész filozófus története, aki egyszer azt kérdezte Nagy Sándortól, mit tesz majd, ha meghódította Itáliát.
– Meg fogom hódítani Szicíliát – volt a válasz.
– És Szicília után?
– Akkor Afrikára kerül a sor.
– És miután meghódítottad az egész világot?
– Akkor hazatérek pihenni, és boldog leszek.
– Akkor – így Diogenész – miért nem élhetsz nyugodtan és boldogan most mindjárt?
Londonban is ismerik a viccet, miszerint a Cityben éveken át keményen hajtó üzletember néhány napra Afrikába utazik, ahol azt látja, hogy az emberek egész nap nem tesznek mást, mint a fák tövében ülnek, s banánt eszegetnek. Meg is kérdezi az egyiktől:
– Itt ez a sok gyümölcs, eladhatnád a piacon, csak vállalkoznod kellene. Aztán, ha ugyanolyan keményen dolgozol, mint én, néhány év múlva hozzám hasonló sikeres és gazdag üzletember lehetsz tucatnyi alkalmazottal.
– És akkor mivel telne a napom? – kérdez vissza az afrikai, mire a londoni azt feleli:
– Nem kellene már mást tenned, itt ülhetnél egész nap, s ehetnéd a banánt.
Kár, hogy Európában és Észak-Amerikában nem terem meg a banán. Néhány fogást azonban így is magunkévá tehetünk, amellyel normálisabbá válhat az életünk. Két évtizeddel ezelőtt ezért jött létre olasz–francia kezdeményezésre a slow food nemzetközi mozgalom is – elvégre a rohanó életmód leginkább a normális étkezési szokásokat verte szét.
A kezdeményezés nevét a hazai aktivisták komótos étkezésként fordítják. Mint mondják, az együttműködés célja az egyes országok és régiók étkezési hagyományainak, „gasztrokulturális” sokrétűségének a megőrzése, védelme úgy, hogy közben a termelők és a fogyasztók is jól járjanak. Rendek Lászlóné Kunpusztán képviseli a mozgalom filozófiáját. Azt meséli, a két évtizede kezdett munka gyümölcse kezd beérni. A Kiskunsági Hagyományok Baráti Körével ökológiai gazdálkodást végeznek, magyar fajtákat, így főként mangalicákat tenyésztenek, tanyamúzeumot üzemeltetnek. Tagjai a slow food együttműködésnek, brit támogatással épp egy konferencia megszervezésén dolgoznak. Jelmondatuk három szóból áll: „Tiszta, finom és igazságos.” Ez azt jelzi, nem használnak vegyszereket, mesterséges adalékokat, hagyományos eljárással jó minőségű termékeket állítanak elő, amelyek a nagy kereskedőláncok kihagyásával egyenesen a fogyasztókhoz kerülnek. Rendek Lászlóné szerint ha a gyorséttermek mintájára a „komotósvendéglők” hálózata nem jön is létre belátható időn belül, ők már hosszú listával rendelkeznek azokról a konyhákról, ahová bármikor érdemes betérni.
– Az elmúlt évtizedekben a többség a nagyvárosokba költözött, ahol kisméretű, spájz nélküli lakásokat tudott csak venni, s a viszonylag olcsón beszerezhető készételeket, gyorséttermi menüket fogyasztották az emberek. Mára azonban sokan rádöbbentek: éppen ezzel fizetnek magas árat, hiszen tönkreteszik az egészségüket – fejtegeti Rendekné, aki örömmel látja, hogy az emberek sorra hagynak fel a rohanó életmóddal, s települnek vissza a természet közelébe. Elvégre, legalább időnként, mindenkinek kell egy kis áramszünet.