A művészet ereje

Fare Mondi/Making Words – azaz Világokat teremteni címmel rendezték meg Velencében a világ egyik legnagyobb kortárs művészeti seregszemléjét. A szombaton délután megnyílt, november 22-ig nyitva tartó kiállításon hetvenhét nemzet jelentkezett saját tárlattal, a központi kiállításon kilencven alkotó művei láthatók, közöttük az életművéért Aranyoroszlán elismerésben részesült Yoko Ono és John Baldessari munkái.

Hogy Olaszországot is elérte a gazdasági válság, az nem nagyon érződik az 53. alkalommal megrendezett velencei biennálén. Legalábbis annak képzőművészeti kiállításán. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a rendezvénysorozat különböző művészeti ágakat foglal magába. Ide tartozik a mára legismertebbé vált velencei filmfesztivál, de van a biennálénak színházi, zenei, táncszekciója is, a képzőművészetivel váltakozva rendezik meg kétévente az építészeti kiállítást. A biennále helyszíneit, lebonyolítását illetően több olyan változás is történt az elmúlt két évben, amely azt mutatja, hogy a rendezők komolyan veszik azt a lassan mottóvá váló kijelentést, amely szerint a recesszió ellen a legeredményesebben a művészettel lehet küzdeni, azaz úgy, hogy a nyitottságot, invenciót, esztétikai értékeket helyezzük a középpontba.
A rendezvénysorozat eddigi legfiatalabb művészeti igazgatója, a svéd Daniel Birnbaum számos interjújában elmondta, hogy az elmélettel szemben az egyes művek kvalitására koncentrált, s generációs, műfaji, stílusbeli elfogultság nélkül szelektált. Így került a központi kiállításon egymás mellé jó néhány nemzetközi hírű alkotó és számos fiatal művész munkája, mégis, a központi bemutatóra legfeljebb az érdekes jelző alkalmazható.
Hasonló a helyzet a legtöbb nemzeti pavilonnal is, bár természetesen már csak a nagy számok törvénye alapján is jó néhány üdítő kivétel akad. Például a spanyol pavilon, ahol Miquel Barcelo életműtárlatát rendezték meg, vagy az amerikai, ahol Bruce Nauman munkáiból válogattak. Az orosz pavilonban Győzelem a jövő felett címmel mutatnak be kritikai szemléletű összeállítást, az észt nemzeti kiállítás pedig a helyéről eltávolított tallinni szovjet hősi emlékmű körüli összecsapásokat dolgozza fel. A magyar pavilonban Forgács Péter installációja látható (kurátor Rényi András), amely a „Col Tempo” A W.-projekt címet viseli. A több részből felépülő műben az emberi arc játszik főszerepet, amelyet a kiállító részben műalkotásokon (Rembrandt önarcképein, Giorgione La Vecchia című festményén) keresztül idéz meg, részben olyan archív fotókon, mozgóképeken keresztül, amelyeket Josef Wastl és munkatársai készítettek a második világháború alatt osztrák helyszíneken végzett antropológiai vizsgálataik során zsidókról, hadifoglyokról, részben pedig Luise McCagg amerikai szobrászművész plasztikáiban jelennek meg.
Hasonlóképpen megérdemlik a figyelmet a biennále úgynevezett párhuzamos eseményei is, amelyek sok Velencébe látogató számára egyenesen a legfontosabb látnivalót jelentik. Ilyen a város új múzeuma, a Punta della Dogana, amely a Palazzo Grassival együtt a Pinault-gyűjtemény válogatott darabjait mutatja be, a szintén most nyílt Vedova Alapítvány néhány száz méterrel távolabb, az egykori sóraktárakban, vagy az évtizedek óta látogatók tömegét vonzó Peggy Guggenheim Múzeum, amelynek kiállítása a tavaly elhunyt Robert Rauschenbergre emlékezik. Az amerikai pop-art egyik legjelentősebb képviselője éppen Velencében vált világhírűvé 1964-ben. Ezzel pedig a biennále történetében is új korszak kezdődött, nyitás a nagyközönség felé, amelynek hatása máig tart. Igaz, a velencei biennále vetélytársai is szaporodnak, s nem csak külföldön. Művészettel a recesszió ellen? A receptet nemcsak Velencében ismerik.