A szocialisták arcvesztése

Egy csak a jelennek élő, a szociáldemokrácia évszázados múltjának hátat fordító, jövőkép nélküli, erkölcsi értékeket és a nemzetközi baloldalt nem ismerő, önmagába zárkózó, ellenségkereső, korrupt, antidemokratikus, kiváltságaihoz ragaszkodó posztkommunista utódpárt bukik hamarosan. Sokak szerint a szocialista pártnak szerencséje volt, hogy igazi baloldali rivális nélkül kezdhette a rendszerváltást követő korszakot. Nos, szerintem csak rövid távon volt szerencséje. Sőt, hosszú távon ez volt a szerencsétlensége. Mi több, az egész magyar rendszerváltás szerencsétlensége.
1989 a thatcheri neoliberális–neokonzervatív korszak igazi aranykorának kezdete. A kilencvenes évtized cunamiszerűen sodort magával minden baloldali gondolatot, beleértve az állami beavatkozásét és gondoskodásét, a progresszív adóét, az egyenlőségét és a szolidaritásét. Csak az évtized végére tudta egy-egy mély történelmi gyökerekkel rendelkező baloldali párt vagy gondolkodó kidugni a fejét a víz alól. Igaz, nem Magyarországon.
A szocialisták minimum részfelelősséggel viseltetnek azért, hogy 1989-ben nem lett parlamenti párt a történelmi gyökerű Szociáldemokrata Párt. Az akkori szociáldemokrata programokban megvoltak azok a gondolatok, amelyek gátat vethettek volna az esztelen privatizációnak, a pénzügyi szféra mértéktelen elburjánzásának, a példátlanul igazságtalan adórendszer, valamint a gazdagok és szegények közötti szociális szakadék kialakulásának. Továbbá a vidék elnéptelenedésének, a jóléti rendszerek elleni brutális támadásoknak. Ha a szociáldemokrata program vegyes gazdasága valósult volna meg, mint a sokáig lenézett Csehországban, ahol nem akartak „Kelet-Közép-Európa regionális pénzügyi központjává válni”, akkor is piacgazdaság és demokrácia lett volna Magyarországon. Csak nem ilyen vadkapitalista.
A kilencvenes évek második felében mindenhol, de Magyarországon különösen, a harmadik utas blairizmus vált egyeduralkodóvá a baloldalon. Ennek a thatcherizmustól csak mindenfajta erkölcsi szempont nélkülözésében különböző ideológiának a szolgai másolása a legrosszabb jobb- és baloldali hagyományokat elevenítette fel az MSZP-ben és nyomában a magyar társadalomban. Az egyik oldalon az oligarchikus gazdasági modellt, a másikon az önkényes és manipulatív hatalomgyakorlási technikát. Az oligarchikus angolszász modell térhódításának nagy szerepe volt abban, hogy az MSZP levetkőzhette minden gátlását a kilencvenes években meghirdetett Horn-doktrína („baloldali tőkésosztály kialakítására van szükség”) mindennapokba való átültetésében. A klaszszikus szociáldemokrácia idején erre nem lett volna lehetősége. A Kivágóné-ügy csak kései, de pontos illusztrációja annak a ma már közismert ténynek, hogy a szocialista párt valójában kiváltságőrző, konzervatív párt, a régi rendszer pártelitjének és technokráciájának közös érdekvédő szervezete.
Az MSZP leplezi ultrakonzervatív voltát, és egyrészt a kisemberek támaszának, másrészt a haladás, a reform letéteményesének szerepében tetszeleg. Mindkét esetben félrevezetésről van szó. Hogy mennyire nem a kisemberek támasza az MSZP, arra ékes bizonyítékul szolgálnak az elmúlt húsz év történetén vörös fonalként végighúzódó korrupciós ügyei. Az olajgate, a Postabank-ügy, a Tocsik-ügy, a Kulcsár-ügy, Gyurcsány vállalatbirodalmának felépítése, a Zuschlag-ügy ezek közül csak a leglátványosabbak voltak. És hogy mennyire nem letéteményese ez a párt a reformoknak, az kiderült, amikor az emberek megértették, hogy a szocialisták által szorgalmazott úgynevezett reformok, legyen szó a versenyszféra valamely nagyvállalatáról, a mezőgazdaságról, egészségügyről vagy a nyugdíjrendszerről stb., mindig valamilyen kiváltságos csoport javát voltak hivatva szolgálni. Vagyis: céljaik soha nem különböztek a neoliberalizmus céljaitól.
Nem Orbán Viktor és nem a Fidesz kezdte tehát a pártalapú vállalat- és médiabirodalom kiépítését, hanem a Horn Gyula vezette baloldal. Mint ahogy az ígéret és hazugsággyártásban, a populizmusban is Horn Gyula, a szocialista párt és a baloldal járt az élen, amikor 1994-ben ingyen repülőjegyet (is) ígért a nyugdíjasoknak. Orbán Viktor és a Fidesz „bűne” legfeljebb abban állt, hogy felismerte: az ilyen totalitárius jellegű birodalomépítés ellen csak hasonló eszközökkel lehet felvenni a harcot.
2002 óta a világban megerősödött a demokratikus baloldal. Miközben az MSZP társtettessé vált a dicstelen iraki háborúban, Lula sikerei Brazíliában, a skandináv szociáldemokrácia feltámadása, baloldali közgazdászok népszerűsége (Stiglitz, Krugman) az Egyesült Államokban, Tony Blair csúfos távozása és végül Obama győzelme az Egyesült Államokban nehéz helyzetbe hozták a magyar szocialistákat. Míg a külvilágban egyre izmosabb alternatívája támadt a thatcherizmusnak, addig itthon egyre nagyobb lett a feszültség a hirdetett – és máshol már képviselt – szociáldemokrata elvek és az itthoni önző, nómenklatúra- és klientúraépítő gyakorlat között.
Az MSZP hazai bázisának meggyengülését úgy próbálta ellensúlyozni, hogy külföldön keresett támaszt. A hazai erőforrások ebből származó kizsigerelése, az előjogok rendszere, a korrupció elhatalmasodása, az intézményesített pazarlás súlyos károkat okozott a magyar gazdaságnak és társadalomnak, magával hozta a gazdasági romlást, az elbürokratizálódást, az eladósodást, a leszakadást nemcsak Európa fejlettebb felétől, hanem már a környező országoktól is. Végül meggyengültek az egyre inkább válságba kerülő és a 2007–2008-as másodrendű jelzálogpiaci válságban végképp megsemmisülő thatcherizmus hazai híveivel, a szabad demokratákkal fenntartott szövetség utolsó összetartó elemei is. A szocialista párt összekötötte sorsát nemcsak a szabad demokratákkal, hanem a thatcherizmussal és nyomában a blairizmussal is. Most velük együtt bukik meg.
Végül a régi rend embereire épülő szocialista pártból előjöttek a régi reflexek is. 2002-től teret nyert a pártban az önkény: egyre durvább támadások érték a demokratikus intézményeket, a sajtó- és gyülekezési szabadságot. Ma már a hazai választók egyre nagyobb tömege ismeri fel: az MSZP saját önző érdekeit követi, amikor ellentéteket szít a társadalomban, ellenségképeket gyárt és riogat. Világossá vált, az MSZP egy kialakulóban lévő demokratikus rendszer nem demokratikus pártja. Az MSZP választmánya 2002-ben még határozatot hozott arról, hogy a bíróság előtt is felelősségre kell vonni azokat, akik hazudnak. 2006-ban ugyanennek a pártnak az elnöke ismerte be saját pártjáról, hogy folyamatosan hazudtak. Ez maga a teljes arcvesztés, a teljes önazonosság-hiány.

A szerző a Valóság című folyóirat szerkesztője