Az erdélyi lány

Máig a fülemben csengenek irodalomtanáraim pikírt, odavetett mondatai egy-egy irodalmi nagyság vagy író-költő feleség viselt dolgairól, szerepeiről. A nyolcvanas-kilencvenes években ezek a deheroizáló mondatok fejezték ki az irodalmi jólértesültséget, az elegáns fölülemelkedést egy-egy irodalmi mítoszon. A deheroizálás mára elérte életünk minden szegletét, mert már nem érték az ember, mindenki pótolható, cserélhető, fel- és leépíthető. Azon az ostobaságon is túlléptünk, hogy egy-egy alkotó életművét pusztán egyéni teljesítménynek tekintsük, ma inkább csak annak van teljesítménye, aki pénzzel, hírveréssel felszínen tart egy nevet.
Rockenbauer Zoltán Csinszka-könyve, A halandó múzsa nemcsak a kortársak és néhány későbbi szerző felszínes vagy kifejezetten rosszindulatú Csinszka-képével megy szembe, hanem korunk ember- és nőképével is, illetve annak hiányával. Hiszen ma már nincs is olyan, hogy művészfeleség vagy múzsa. Celebek vannak, nő- és hímneműek, akik tetszés szerint összeverődnek vagy szétmennek, mint a molekulák. De hogy az egyik súlyos életáldozatot hozna a másikért, és azon keresztül a közösségért, hogy az egyik a szellemével, a nevetésével, minden mozdulatával beragyogná a másik életét, ezt még a reflexszerű lelúzerezéssel sem tudja kezelni a kor embere. Pedig a másik emberre pazarolt ragyogás áldozata nélkül nincsenek megkerülhetetlen alkotói életművek. Adyé sem lenne, Márffy Ödöné sem lenne, és Babitstól is hiányozna néhány, a márványnál melegebb, puhább anyagból kimunkált vers.
Rockenbauer a jellegzetes „erdélyi lány” típusán keresztül magyarázza el nekünk Csinszkát, akit sokan az anyaországiak közül csak az elmúlt húsz évben ismertek meg személyesen, s aki ma is létező, meglehetősen autonóm és attraktív nőtípus. A figura önmozgásából és a korabeli dokumentumokból kirajzolódik egy kép a sorsát vállaló, a művészettel és a mítosszal szemben az életet választó nőről, művészfeleségről, múzsáról. Aki nem akart Ady halála után a „nemzet özvegye” lenni, és aki nem árulta el Ady emlékét azzal, hogy Márffy Ödön felesége lett, és nem is élt a festőművész mellett boldogtalan házasságban, sőt. A szerző szerint az sem fedi az igazságot, hogy Csinszka ráakaszkodott volna Babitsra. Valószínűleg szerelem volt, Babits talán csak Ady megverselt átkától félt, és azért nem tudta elkötelezni magát. Arra a kérdésre nem lehet válaszolni, hogy akkor ez a mostani lenne-e a végleges, az igazi Csinszka-kép, de abból a szempontból igazibb bármelyik korábbinál, hogy azzal a szeretettel, tisztelettel, értékszemlélettel tekint Csinszkára, ahogyan minden emberre tekintenünk kellene mint egyszeri, megismételhetetlen csodára, és igazi abból a szempontból is, hogy egy ember életét sors, feladat, áldozatvállalás dimenziójában vizsgálja. Ez a Csinszka-kép rólunk, hozzánk beszél.
(Rockenbauer Zoltán: A halandó múzsa – Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy hitvese. Noran Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 3999 forint)