Egyre inkább vidéken pattog a labda

A magyar klubfutballt egészen az ezredfordulóig nyomasztóan a fővárosi csapatok uralták. Az elmúlt években azonban megfordulni látszik a tendencia; s nem csupán a Debrecen elmúlt öt évben kivívott négy aranyérmére gondolunk, hanem arra is, hogy a Honvédot leszámítva valamennyi budapesti klub súlyos gondokkal küzd. A változás mögött nem csupán, sőt elsősorban nem sportszakmai okok állnak, hanem azon körülmény, ami a többi csapatjátékban – a vízilabdát leszámítva – tulajdonképpen már leépítette a budapesti sportot, nevezetesen a fővárosi önkormányzatok elenyésző mértékben támogatják a sportegyesületeket.

Néhány örökzöld téma és néhány friss hír: a Vasasnál továbbra sem bukkant fel a várva várt megmentő, a klub vezetői végül az NB I-be nevezték be a csapatot, de az NB II-es indulás lehetősége is felmerült; Újpesten a tulajdonosok immár másfél hete azt fontolgatják, hogy eladják a klubot; az MTK drasztikusan, 25 százalékkal csökkenti a költségvetését.
A másik oldalon viszont azt látjuk, hogy a vidéki klubok egyre jobban erőre kapnak. Nem csupán a négyszeres bajnok Debrecen, hanem a Győr, a Fehérvár, a Zalaegerszeg, a Haladás, de immár a Kecskemét, valamint az NB I-es feljutásért versengő Pécs és Pápa mögött is megbízható tulajdonos áll.
A sokszor hangoztatott tétel, miszerint a labdarúgás legalább annyira üzlet, mint sport, még a siralmas magyarországi viszonyok közepette is érvényesülni látszik. Első vidéki egyesületként a Nagyvárad ünnepelhetett aranyérmet 1944-ben, a rendszerváltozásig ezt a bravúrt csak a Győr tudta megismételni háromszor is (1963, 1982, 1983), majd a Vác nyert 1994-ben, az ezredforduló óta viszont megszaporodtak a vidéki győzelmek: Dunaferr (2000), ZTE (2002), Debrecen (2005, 2006, 2007, 2009).
A vidéki klubok alapvetően két területen élveznek előnyt: a létesítményhasználatban és az utánpótlásképzésben az önkormányzatok jelentős segítséget nyújtanak. Érdeklődésünkre Sallói István, az Újpest sportigazgatója pontokba szedte, mennyire eltérő feltételrendszer mellett kell működnie egy fővárosi és egy vidéki egyesületnek.
– Klubvezetőként dolgoztam a Diósgyőrnél is, ezért van rálátásom a különbségre. A vidéki városokban az utánpótlásszintű sportolás támogatása nem csupán lehetőség, hanem egyenesen önkormányzati feladat. Ehhez a települések létesítményt biztosítanak, több helyütt a felszerelést is adják, ami mondjuk egy tíz korosztállyal, durván kétszáz gyerekkel működő utánpótláscsapatnál már komoly tétel. A legtöbb helyen a profi klub is ingyen vagy jelképes bérleti díjért használhatja a létesítményeket, s ezenfelül a csapatok egy része még célzott támogatást is kap. Ezzel szemben például az UTE valamennyi szakosztálya összesen tizenötmillió forintos önkormányzati támogatásban részesül, amiből a futballra gyakorlatilag semmi sem jut. A létesítmények közül egyedül a Dunacipő-pálya kerületi tulajdon, amit mi naponta két órát használhatunk ingyen. A Megyeri úti komplexumért tízmillió forintot, valamint a jegybevétel ötven százalékát fizetjük bérleti díjként a Sportfoliónak, illetve most már a NUSI-nak. Vidéken az is bevett gyakorlat, hogy a városi megrendelést kapott cégek a társadalmi szerepvállalás jegyében támogatják a kultúrát és a sportot, továbbá a klubok iparűzési adóját visszaforgatják, Budapesten ezek az összegek elvesznek a közös, fővárosi kasszában.
Sallói István becslése szerint a vidéki klubok durván évi 100 millió forintnyi pluszforrásra számíthatnak. Ha abból indulunk ki, hogy az NB I-es egyletek átlagosan 500-600 millió forintból gazdálkodnak, akkor ez valóban nagy előny.
Hasonló gondokkal küszködnek az MTK-nál, a Vasasnál, az NB II-be kiesett REAC-nál is. A Ferencváros és a Honvéd bizonyos szempontból kivételt jelent. Az FTC privatizációjánál a létesítmény olyannyira kulcskérdés volt, hogy az adásvételt legalább annyira tekinthetjük ingatlanberuházásnak – az Üllői út és a Könyves Kálmán körút kereszteződésénél fekvő nyolchektáros területet nem kizárólag sportcélra fogják hasznosítani –, mint futballvállalkozásnak.
George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa más utat járt. Ő úgy gondolkozott, hogy minden szegletében jól működő klubot épít fel. Ezért, mielőtt fejlesztésbe kezdett, megvette a területet. A pontos összeg nem ismert, mindenesetre a félelmek alaptalannak bizonyultak: a korábbi salakpálya helyén nem bevásárlóközpont, hanem műfüves pálya épült; az ingatlan minden négyzetmétere a labdarúgást szolgálja. Szabados Gábor kommunikációs igazgató példásnak nevezi a klub és a kerület együttműködését, ám amikor kérésemre a pénzben kifejezhető támogatásokat veszi sorba, akkor nem jut messzire.
A másik oldalról Debrecenben az önkormányzat olyannyira a magáénak érzi a csapatot, hogy 25 százaléknyi tulajdonrésszel rendelkezik. Ezenfelül ingyen bocsátja a klub rendelkezésére a létesítményeket, továbbá célzottan is támogatja. Székesfehérváron a közvetlen támogatás és a bérleti díj egyenlegeként a város mintegy 80 millió forinttal segíti a csapatot, ezenfelül természetesen részt vállal az utánpótlás működtetéséből.
Városról városra haladva – a lehetőségek közötti különbségek figyelembevételével – hasonló a helyzet. Csupán Budapest a kakukktojás. Pedig a fővárosi embereknek is lenne igénye a sportolásra és a kulturált szórakozásra. Ha ezt megvonják tőlük, ne csodálkozzunk, ha a fiatalok más időtöltés után néznek. Manapság már tapasztalhatjuk, hogy a sportra áldozott pénz legalább annyira befektetés, mint támogatás. A fővárosban még várat magára a felismerés.