A pilisi parkerdő mélyén suttogó csend. Csak a szekér döccen, ló prüszköl, s nevetés gurul a fák között szerteszét. Gyurit, a Csángóföldről Magyarhonba szakadt erdészeti mindenest fülelem, valami megfejthetetlen metafizikai dimenzióban hőgeti, nógatja a lovakat – „hő, te, Csínos, hé, ne te, hő, mész má’ te!” –, egyenes derékkal, mintha bakra termett volna. Hiába huzatol a városi rohanás egészen az erdészet kapujáig, hiába csábít az urbánus kényelem, ha valami különös oka nincsen, nem mozdul ki innen – meséli Gyuri ízes szavakkal, a válla fölött hátravetve. – Nézzen csak oda! Dámok, látja-e? – a tölgyesek között szarvasok suhannak hűvös-nesztelen. – Ismerem én egytő’ egyig mindet. Még a járásukat is. Nézze csak! Ott szalad a párja neki! – mutat a tölgyesek közé.
A Moszkva tér káosza innen busszal bő fél óra, s az ott a fákon, a Telkibe vezető közúton túl már Budakeszi. Épp csak bevillan a dugókban kígyózó autósorok képe, aztán mintha igaz sem volna, semmivé foszlik. Elhessegetem. Úgy ülünk ott hátul vendéglátómmal, Bucsics Imrével, a Budakeszi Vadászház nemrég felkért új kormányosával, mint a messziről jött idegenek. Lesünk-neszelünk, markoljuk a szekeret; a hátamon érzem, hogy az erdő figyel. Méreget. A mélyébe nézek. Eszembe jut az a megbabonázottság, amit erdőben járva annyiszor éreztem már.
A némaság igézete.
Az a szinte azonnal megtapasztalható megbékélés.
Ahogy Hamvas írja: a fákból áradó hűvös láz.
A Budakeszi Erdészet, és benne az arborétum valóságos paradicsoma a fáknak, a vadaknak. Kísérővel, gyalogosan vagy lovas kocsival, az erdészettel való egyeztetés után látogatható az egész terület, akár csak a Budakeszi Vadászházban Bucsics Imre és unokaöccse, Bucsics Balázs keze alatt új életre keltett egykori jó nevű budajenői étterem, a Tante Susanne. Igaz, a környező erdő és az étteremnek otthont adó vadászház védelme érdekében egyelőre korlátozva, nyitott klubrendszerben. Karnyújtásnyira Budapesttől több száz lombhullató és fenyőféle lakik itt a vadászház körül abban a nyugodt, egyszerű állapotban, ami csak a fáké; hűvös mámorban. Semmit nem tenni, csak lenni itt, szemlélni, elkölteni egy ebédet – gyógyulás. Mert a sebesség világkór. Az öngerjesztő rohanással mérgezett, illúziókkal mételyezett modern ember módszeresen megbetegítette önmagát. Mintha nem tudta volna (ismét Hamvassal): „A magasabb hőfok, gyorsabb égés, nagyobb sorvadás.”
Milyen jó volna eltanulni a fák bölcsességét – mélázok már a vadászházban, őzfogás fölött. Milyen jó volna, ha képesek lennénk lassításra csitítani a testet, az elmét, s megnyugodni abban a belátásban, hogy csak egy út vezet a teljes gyógyuláshoz; „az égés mérséklése, a láznak nem fel, hanem lefelé való fokozása, állandóbb s mélyebb elmerülés.”
Milyen jó volna megérteni a fák néma beszédét.
Elkezdtek szivárogni a hírek a budapesti békekötésről, bedurrant a magyar tőzsde
