Továbbra sem kecsegtet a győzelem esélyével a 2001-ben kezdett afganisztáni háború, ráadásul paradox – ha ugyan nem bizarr – helyzetet teremt, hogy épp a Bush-ellenes kampányra támaszkodó Obama az, aki a tavasszal kiterjesztette Pakisztánra is a súlyosbodó afgán krízist.
Dollármilliárdokkal próbálnak új lendületet adni a lassan nyolc éve akadozó afganisztáni „nemzetépítésnek”, miközben újabb és újabb amerikai csapatok érkeznek a térségbe a „terror elleni háború” hatékonyabb megvívására.
Fogas kérdés, hogy miért éri meg Obamának az afganisztáni hadjárat folytatása, ha a konfliktus déli, iraki szárnyát hanyagolja? Egyik magyarázat lehet, hogy az elnök minden bizonnyal úgy tekint az elhúzódó afganisztáni konfliktusra, mint lehetséges külpolitikai sikereinek helyszínére, illetve a Bush által elkövetett hibák – amelyek kritikáján kampányának legalább fele alapult – látványos kijavításának területére.
Ez ahhoz lenne hasonló, mint amikor a demokrata adminisztráció által elkezdett vietnami háborút a realista-konzervatív Nixon fejezte be. Most (fordított színekben) a baloldali-liberális Obama akarja lezárni az egypólusú érát építgető kriptoneokon Bush politikai örökségét.
Visszatekintve elmondható: az iraki krízis mélyülése Bush második ciklusának közepén arra ösztönözte az akkori adminisztrációt, hogy kevesebb figyelmet fordítson Afganisztánra. 2006-tól viszont az iszlamisták újjáépítették hálózatukat, és újult erővel támadták a dél-afganisztáni területeket. 2008 közepétől pedig a szomszédos Pakisztánban is felerősödtek a talibánnal rokon mozgalmak fegyveres akciói, és hamarosan destabilizálódott a Szvat-völgy, Beludzsisztán, illetve Északnyugat-Pakisztán. Vagyis a háború folyik tovább, sőt fokozatos kiterjesztése fenyeget. Míg Bush és a nyomába lépni igyekvő McCain Irakra koncentrált, addig Obama innét lassú kivonulást ígér, s a folytatni kívánt terror elleni háború súlypontját áthelyezte Afganisztánba.
Az Af-Pak stratégia
Így a pacifista választási kampány és a békeszónoklatok után Obama lassacskán ott folytatja, ahol Bush abbahagyta. A stratégia persze némileg módosul.
Bush azt mondta a tálibok elleni háború kezdetekor, 2001. október 7-én, azért van szükség a fellépésre, hogy felszámolják a szeptember 11-i terrortámadást kitervelőknek bázisul szolgáló rendszert. Hozzátette: „ma Afganisztánra fokuszálunk, de a háború szélesebb körben folytatódik”, mégpedig „minden ember szabadságáért”. 2004. június 16-án, amikor Bush fogadta Hamid Karzait a Fehér Házban, úgy nyilatkozott, hogy az afganisztáni fellépés és nemzetépítés modelljéül szolgál az irakinak. Ha valamit, ezt ma, öt év múlva biztosan nem lehetne kijelenteni.
Obama híres Afganisztán-beszédében 2009. március közepén világossá tette, hogy a terror elleni háború a demokrata kabinet idején is folytatódik, érvrendszerében pedig Bush 2001. októberi magyarázatához tért vissza. Az új elnök Amerika számára nagy veszélyként értékelte, ha az iszlamisták ismét teret nyernének Afganisztánban, illetve megvetnék a lábukat a szomszédos Pakisztánban is. Ennek megfelelően felállította az „Af-Pak” stratégiát, azazhogy a két országban együttesen lépjenek fel a „terror” ellen. (Emellett a korábbi egyedül cselekvő gyakorlattal szemben szélesebb körű együttműködést ígért, valamint 17 ezer fős csapaterősítést, hangsúlyosabb nemzetépítést, és az afgán fegyveres erők 2011-ig történő feltöltését-felállítását javasolta.)
Ennek megfelelően augusztusig 21 ezer amerikai katona vonul a térségbe, Richard Holbrooke pedig különleges térségi megbízottként koordinálja az Af-Pak politikai-diplomáciai vállalásait. Az ígért együttműködést előmozdítandó NATO-tárgyalások és amerikai–európai egyeztetések folytak a közös fellépésről, és washingtoni nyomásra az addig vonakodó iszlámábádi kormány a nyár elején visszafoglalta a Szvat-völgyet. Eközben – pilóta nélküli repülőgépek bevetésével – a bombázások is folytatódnak a két ország határvidékén.
Mindez nem mást jelent, mint hogy Obama a Bush első számú – korántsem kirakat- – háborújául szolgáló iraki konfliktus helyett az előbb elkezdett afganisztánihoz tért vissza, mégpedig úgy, hogy először területileg kiszélesítette a harcokat, másodszor pedig egy balkanyarral a clintoni „nemzetközi szociális munka” gyakorlatát kívánja folytatni, de emellett a csapaterősítés Irakban bevált eszközét (surge) is igénybe veszi.
Az új elnök tehát egyszerre vallja Bush biztonságpolitikai céljait és Clinton multilaterális-institucionalista felfogását, továbbá együttesen alkalmazza a kemény katonai és a puha diplomáciai, valamint nemzetépítő programokat.
Az izolacionista-konzervatív Justin Raimondo szatirikusan fel is tette a kérdést a The American Conservative-ben: a háborúellenes, Obama-párti tábor miért nem tiltakozik akkor, amikor az új elnök lényegében ugyanazt teszi, amiért Bush alatt hevesen tiltakoztak? Raimondo azonban továbbmegy, mondván: „Az Af-Pak stratégia nem kevésbé nagyra törő, mint a neokonok demokráciaépítési kampánya, amelynek célja a régió politikai arculatának átformálása volt. Sőt az obamaisták sokkal ambiciózusabbak, mert az ország gazdasági és társadalmi világát akarják átrendezni.” Az afganisztáni győzelmet remélő új-neokon Max Boot a Commentary magazinban le is írta, hogy Obama új stratégiája legnagyobbrészt azonos azzal, amit a Bush vonalvezetését folytatni kívánó McCain javasolt megtenni…
Afganisztánban a helyzet változatlan
Noha 2009 végéig megkettőzik az amerikai erőket, de nem biztos, hogy az ezek és a további 30 ezer fős nemzetközi állomány alkotta közel százezres katonaság fel tudja számolni a 2001, illetve 2006 óta alaposan megváltozott szerkezetű ellenállást. Mindebben viszonylag kevés segítséget tud nyújtani számukra a korrupt, 15 százalékos dezertálási aránnyal küzdő afgán haderő és a helyi rendőrség (amelyek, amint Irakban is, a terrorcselekmények élő-mozgó célpontjai).
Jelzésértékű, hogy 2001 óta a 2008-as volt a legnagyobb veszteséget okozó év, éppen az, amikor az új típusú felkelés kibontakozott. Az amerikai erők közel-keleti parancsnoka, David Petraeus tábornok szerint az Al-Kaida lényegében felmorzsolódott, legfeljebb kisebb egységei bujkálnak a hegyekben. A felkelők legtöbbje azonban már nem a láthatatlan fantomszervezethez tartozik. Most tavasszal Max Boot és két társa Afganisztánban járt, és a The Weekly Standardben írt beszámolójukban kénytelenek voltak bevallani, hogy noha az Al-Kaida valóban Pakisztánba távozott, és onnan csap át a dél-afganisztáni határon, a régi mudzsahedek, a talibán maradékai és az újabb iszlamista szervezetek új „felkelő szindikátust” alkotnak egymással, illetve erősödőben lévő pakisztáni, sőt tádzsik és pandzsábi elvtársaikkal. Laza kapcsolatban álló, lokálisan szerveződő, központi vezető nélküli fegyveres csoportokról van tehát szó, amelyek célja a nyugtalanítás és az újjáépítés megakadályozása. További nehézség, hogy az afganisztáni népesség falvakban lakó része (a lakosság 85 százaléka él mezőgazdaságból) történelmileg sohasem élt központi kormányzat uralma alatt, és otthonainak környezete (hegyek, sivatagok) kiválóan alkalmas gerilla-hadviselésre. Az utóbbi évek ugyancsak nyugtalanító fejleménye a regionális hadurak és az iszlamisták közötti egyezkedés, valamint a szervezett bűnözés és az új felkelés össze-összekapcsolódása. Utóbbi kettő alapja nem más, mint a 31 milliós Afganisztán lakosságának 15 százalékát eltartó máktermelés, amely a 34 tartomány felében nagyipari méretekben folyik. (A mákból előállított afgán kábítószer-alapanyag adja a világ ópiumtermelésének 90 százalékát.)
Végvidékek
Az afganisztáni győzelem szükségességének ügyében a tavalyi ellenfelek mára megtalálták a közös hangot. Bush híveinek jelentős része támogatja Obamát a háború folytatásában, maximum az eszközökkel elégedetlenkednek.
Az afganisztáni győzelem kilátásait latolgatók között a legoptimistább véleményt a Bush-rezsim hívei fejtik ki. Véleményvezérük, Max Boot szerint az országon a nagymértékű csapaterősítés és a nemzetépítés azon változata segít, amely a helyi biztonsági erők megsokszorozását tartja elsődleges feladatának. E nézet szerint a háború után Afganisztánban és Irakban nem szabad magukra hagyni a helyi szövetségeseket, hiszen ha az iszlamisták győznek, akkor nemcsak az adott államot, hanem a régiót is destabilizálják, és újra aktuálissá válik a szeptember 11-ét kiváltó veszély. Az Obamát az Af-Pak ügyében támogató Bush-hívek szerint tehát „csak kitartás!”.
Stephen Kinzer a The Boston Globe-ban, valamint Michael Scheuer korábbi CIA-tiszt Imperial Hubris című könyvében viszont azt állítja, hogy pontosan az amerikai jelenlét az, amely gerjeszti az ellenállást, hiszen radikalizáló hatást fejt ki az iszlám világra.
E nézetet tágabb perspektívába helyezve azt látjuk, hogy amint Washington a terror elleni háború hídfőjeként kezeli Afganisztánt (s most mindegy, hogy az egypólusú hegemónia vagy a világról alkotott obamai elképzelések érdekében), úgy az iszlamista erők is kísérleti laboratóriumként tekintenek rá, amelyben kiforrhat az általuk kívánatosnak tartott új világ.
Ám a kérdés úgy is feltehető – amint Pat Buchanan teszi a Chronicles Magazine-ban –, hogy vajon a katonai akciókat nem rövid vagy maximum középtávú végső sikerek céljával indítják-e. Ezzel szemben ugyanis minden Afganisztán-stratégia csak hosszú távon elérhető, rengeteg anyagi és katonai befektetést igénylő győzelemről beszél.
A fő politikai kérdés az, hogy az iraki térség feladása mellett vajon miért érdemes folytatnia Obamának az afganisztáni háborút. Magyarázatra szoruló ellentétet jelent ugyanis, hogy miért folytatja Amerika a régi konfliktust a megváltozott nemzetközi helyzetben, amikor az egypólusú világról alkotott korábbi kép már csak illúzió?
Persze fontos kormányzati részcél lehet a külügyi sikerek felmutatása és a válságmenedzselés demonstrálása, Obama mégis azzal indokolta lépését, hogy a világ biztonságosabbá tétele érdekében a relatíve legerősebb és legelszántabb Amerikának kell kooperatív módon vezetnie egy olyan koalíciót, amely tovább harcol a terrorizmus ellen.
Afganisztán azonban nem biztos, hogy a legjobb hely erre, tekintve, hogy a felkelés nem kifejezetten fenyegeti a „demokratikus világot”. Fel kell tennünk továbbá azt a kérdést is, hogy mióta feladata egy ország újjáépítése egy másik állam külpolitikai stratégiájának.
A jelzett ellentétek és illogikusnak tűnő cselekvések minden bizonnyal onnan származnak, hogy a hosszú Bush-éra után Obama sem abban jár, hogy Amerika ne csak a hegemóniára való törekvéssel számoljon le, hanem szakítson a demokráciaexporttal is.
A Bush által elbaltázott afgán helyzet orvoslása nyilván Obamára vár, aki a rá jellemző vegyes stratégiai hozzáállással próbál javítani a helyzeten. Így azonban nincs biztosíték arra, hogy befejeződik az a háború, amelyet Amerika minden bizonnyal nem fog megnyerni, hiszen az elmúlt fél évtizedben már meg kellett volna nyernie – már amennyiben érdemes volt elindítania. Megnyerhetetlen háborúkat finanszírozni, megtagadott örökséget továbbvinni, a birodalom végvidékein védekezni és közben a nagyhatalmi státust kockáztatni nem bölcs dolog.
A kivonulás persze a vereség beismerése lenne, ám azzal a nyereséggel, hogy Amerika végre a valóban fontos problémák leküzdésére koncentrálhatná erejét.
Hezbollah
A Hezbollah újabb háborúval fenyegette meg Izraelt
