„A legnagyobb veszély, hogy hozzászokunk az igazságtalansághoz” – Pünkösdi interjú Fejes Rudolf Anzelm nagyváradi premontrei főapáttal

Fejes Rudolf Anzelm premontrei apát szerint a nagyváradi rendház körüli jogvita már régen nem egy ingatlanról szól, hanem arról, hogy megőrizhető-e a pápai jogú rend egyházi autonómiája és több mint kilencszáz éves váradhegyfoki jelenléte. A főapát lapunk pünkösdi nagyinterjújában beszélt a jogsértő kilakoltatási kísérletekről, a hívek imádságos kiállásáról és arról is, miért tartja a közönyt nagyobb veszélynek, mint az erőszakot.

Fejes Rudolf Anzelm premontrei apát szerint a nagyváradi rendház körüli jogvita már régen nem egy ingatlanról szól, hanem arról, hogy megőrizhető-e a pápai jogú rend egyházi autonómiája és több mint kilencszáz éves váradhegyfoki jelenléte Fotó: Havran Zoltán

Fejes Rudolf Anzelm nagyváradi premontrei főapát. Fotó: Havran Zoltán

– Mi az ügy valódi tétje? Mikor voltak ehhez hasonló helyzetek az egyháztörténelemben?
– A tét nem egy épület. A tét az, hogy egy demokratikus állam szervei visszanyúlnak ahhoz az eszköztárhoz, amelyet a pártállam tökéletesített: a jogi látszat mögé rejtett erőszakhoz. Papíron minden rendben van, minden szabályos, minden eljárás megfelel a formának, miközben lépésről lépésre szorítanak ki bennünket abból, ami jogilag a miénk, amit megszakítás nélkül használunk 1808 óta, és amelynek kánoni székhelyét a Szentszék 1947 óta fixálta. Ez nem új módszer. Az egyháztörténelemben jól ismert. Nagy Szent Atanázt azért száműzték ötször, mert nem volt hajlandó aláírni azt, amit a császári udvar elvártt tőle — hogy ismerje el az ariánus eretnekséget, amely tagadta Krisztus istenségét. Minden egyes száműzetése törvényes eljárással zajlott, minden alkalommal volt megfelelő vád, volt bírósági határozat és mégis mindenki tudta, miről van szó valójában: aki nem hajlik meg a hatalomnak, azt el kell távolítani. Nazianzi Szent Gergely azt írta róla:

„Azoknak, akik ütötték, olyan volt, mint a gyémánt.” Ez azt jelenti, hogy minél jobban ütötték, annál keményebbnek bizonyult, nem tört meg, nem hajolt meg, és nem kopott el. Pontosan ezt várja el tőlem is az örökfogadalmam. 

Aztán azt se feledjük, hogy Becket Szent Tamást, Canterbury érsekét sem egyik napról a másikra végezték ki. II. Henrik angol király éveken át törvényes eszközökkel próbálta megtörni, pereskedéssel, száműzetéssel, vagyonelkobzással, mert az érsek nem volt hajlandó alárendelni az egyházat a királyi hatalomnak. Amikor minden jogi eszköz csődöt mondott, négy lovag ment be a katedrálisba, és végzett vele az oltár előtt. Ezek nem elvont példák a múltból. Ezek arról szólnak, hogy a módszer mindig ugyanaz: ha nem lehet nyíltan elvenni, mert védi a jog, akkor körülötte dolgoznak: önkormányzati, állami vegzálással, anyagi kiéheztetéssel, elszigeteltséggel, hamis narratívákkal, egészen addig, amíg az ember maga fárad bele, és önként elmegy, de én nem fogok elmenni. Nem fogom feladni azt a Váradhegyfoki premontrei örökséget, amelynek megőrzésére és visszaszerzésére lettem megválasztva idős rendtársaim által, és amelynek védelmére a templom oltáránál, saját kezűleg írva tettem le a préposti eskümét.

– Várható, hogy a Szentszék lépni fog az ügyben?
– Arra nem tudok ígéretet tenni, és nem is lenne illendő nyilvánosan spekulálni arról, hogy a Szentszék mikor és hogyan lép. Ami biztos: tudják, mi történt. Az ügy eljutott oda, ahova el kellett jutnia. A többi nem rajtam múlik.

Már három alkalommal sikerült meghiúsítani a főapát jogtalan kilakoltatását 
Forrás: Facebook/Istoria Ordinului Premonstratens din Oradea 

–Mit veszít Nagyvárad, ha ellehetetleníti saját történelmi szerzetesrendjét?
– Nagyvárad a mi kiszorításunkkal azt a jelenlétet veszíti el, amely 1130 óta itt van, amely a premontrei anyakolostorból (a mai Franciaország területéről), hozta ide a keresztény Nyugatot. Mi hiteleshelyi tevékenységet végeztünk, mai értelemben közjegyzői és bírósági funkciót, lelkipásztorkodtunk, gyóntattunk, iskolákat alapítottunk és amit mi itt a Kárpát-medencében kiépítettünk, abból merítettek később a nyugati testvérrendházaink is. Ez egy olyan jelenlét, amely nem csak emléket őriz, hanem ma is él, imádkozik, szolgál. Ha ez megszűnik, a város nem egy intézményt veszít el, hanem önmaga egy rétegét azt, amely alatt a saját gyökerei vannak, és amelyet sem múzeummal, sem emléktáblával, sem névadással nem lehet pótolni. Mert Nagyvárad éppen azért különleges, mert itt katedrálisok és kolostortemplomok, különböző kultúrák és felekezetek épületei állnak egymás mellett és mögöttük élő közösségek, amelyek ezt a várost azzá tették, ami. Ha ebből valami eltűnik, akkor a város egy darabot elveszít a saját múltjából. Többször kiszorítottak már minket: tatár, török, jozefinizmus, de mindig visszajöttünk, mert a Monasticon Praemonstratense tanúsága szerint mi kétszer haltunk ki és kétszer éledtünk újra. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy aki most azt gondolja, hogy az én kilakoltatásommal be lehet fejezni a Nagyváradhegyfoki premontrei jelenlétet, annak én csak azt tudom mondani, amit Gamaliel mondott a főtanácsnak: ha ez az ügy Istentől való, emberi kézzel nem lehet elpusztítani.

– Pünkösdkor az apostolok különböző nyelveken szólnak, mégis a Szentlélek által értették egymást. Erdélyben, ahol magyarok, románok, különböző felekezetek élnek egymás mellett, számos történelmi sebet hordozva, hogyan valósulhat meg az egyetértés?
– Pünkösd az egyház születésnapja. Húsvét után ötven nappal, azon a napon, amikor a Szentlélek leszállt az apostolokra, nem csupán egy belső lelki élmény történt: Krisztus egyháza kilépett a világba. Addig zárt ajtók mögött ültek, félve, bizonytalanul. A Szentlélek tette őket bátrakká, ugyanaz a Lélek, aki pártusoknak, médeknek, elamitiaknak, araboknak, rómaiaknak egyszerre adta meg, hogy megértsék, amit hallottak. Nem azért értették meg, mert egyek lettek, hanem mert a Szentlélek bátorrá tette az apostolokat, hogy szóljanak és fogékonnyá tette a hallgatókat, hogy meghallják. Ez a Szentlélek titka: nem egységesít, hanem átviszi az üzenetet a különbségeken keresztül. 

Erdélyben, ahol magyarok, románok, különböző felekezetek élnek egymás mellett, évszázados sebeket hordozva, pontosan erre van szükség. Soha nem arra, hogy valaki feladja, ami, hanem arra, hogy meghallja, mit mond a másik. Ehhez bátorság kell és ezt a bátorságot nem mi adjuk magunknak. Kérni kell a Szentlélektől, ugyanattól, aki az apostolokat is bátorrá tette.

Május 14-én harmadjára is megakadályozták a nagyváradi premontrei apát kilakoltatását a hívek. Fotó: Havran Zoltán

– Az utóbbi időszakban biztosan nagyobb súllyal tapasztalhatta, mit jelent védeni hívőközösségét, rendjét és annak templomát, tanúságot tenni hitéről akár az üldöztetéssel szemben is – az volt az apostolok pünkösdkor elnyert küldetése. Hogyan jelenik meg a Szentlélek működése a mostani helyzetben? 
– A Szentlélek, a Szentháromság harmadik Személye, az Atya és a Fiú szeretetének személyes köteléke, belülről alakítja át az embert. A skolasztikus teológia ezt így fogalmazza meg: a Szentlélek a kegyelem által nem csupán segíti az emberi akaratot, hanem a maga szeretetével emeli fel azt, képessé téve arra, ami természetes erőből lehetetlen. Amikor azon a reggelen a hívek nem futottak el, amikor a fegyveres csendőrök betörtek a templomunkba, és ott maradtak — imádkoztak értem, és azokért is, akik ezt az egészet elrendelték, ott a Szentlélek működött. Mert az ellenségért való imádság az agapé legmélyebb formája, amelyre a teremtett akarat önmagától képtelen. Csak a Szentlélek által válhat az ember képessé arra, hogy a caritas átjárja és irányítsa. Ott voltak velem nyolc órán keresztül, ismeretlenek, éhesen, szomjasan, csak azért, hogy az önkormányzati akarat ne vihesse el a sekrestyénket, templomi tereinket. Ez nem csak emberi szolidaritás volt, hanem a Szentlélek működése. Látványos jelek helyett a csendes, kitartó jelenlétben, amelyekben jelen volt az, amit a teológia a Lélek gyümölcseinek nevez: szeretet, béke, türelem, jóság. Pünkösd nem múlt el, folyamatosan jelen van, ott, ahol az ember olyat tesz, amire magától már nem lenne képes.

– „Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek” – énekeltük a zsoltárt idén is oltárfosztáskor Nagycsütörtökön, majd alig két hétre rá szinte szó szerint ez játszódott le nagyváradi premontrei templomban. A román végrehajtó, zsandárok kíséretében berontott a szentmisére, röviddel utána pedig a papi miseruhákat kezdte nyilvántartásba venni, ezzel a pártállami idők sötét lelkületét is alulmúlva. Imádkozik azokért is, akik ezt az eljárást kezdeményezték vagy támogatják?
– Igen. Nem könnyen, és nem minden nap egyforma erővel, de igen. A breviárium nem válogat: kompletórium után minden emberért imádkozom, akivel azon a napon találkoztam. Mert ha nem ezt teszem, akkor magam leszek az a szikla, amelyről a víz lepereg, nem az a forrás, amelyből életet kaphat más is. 

Fotó: Havran Zoltán

– Mit jelent a rendjük több mint kilencszáz éves történelmi láncolatban ma premontreinek lenni Nagyváradon?
– Azt jelenti, hogy tudom, engem megelőzően kilencszáz év áll. Azt, hogy utánam mennyi, azt nem tudom. Nem az én dolgom tudni. Azt hiszem és remélem, hogy 

ami Istentől van, az nem múlik el, mert az örök. Szent Norbert intézményt alapított, de az örökkévalóságnak alapította. Nem magának, nem a rendnek, hanem a jóistennek és ami Neki lett alapítva, annak sorsáról pedig Ő dönt, nem pedig egy önkormányzati határozat. 

– A közelmúltban előkerült egy dokumentum, amely szerint már az 1936-os tulajdonosi névkijavítás előtt jelezték, hogy jogtalan lehet az eljárás. Lát-e esélyt arra, hogy ez az irat megváltoztatja a városháza álláspontját?
– Remélem, hogy igen, de tudatosan nem a reményre alapozom a következő lépéseket. Ez a dokumentum jogi szempontból rendkívül fontos, mert nem kívülről érkezik, nem az ellenfelünk táborától, hanem a minisztérium saját jogásza írta 1936-ban, bizalmasan, a miniszternek. Az áll benne: amit Ghibu professzor javasol, az jogilag megengedhetetlen. A Premontrei Rend telekkönyvileg bejegyzett tulajdonos, és azt bírósági eljárás nélkül, adminisztratív úton nem lehet megváltoztatni. Ezt tudták és le is írták, mégis aláírták a felhatalmazást, azzal az indoklással, hogy Ghibu más ingatlanoknál már így is elért eredményeket, tehát próbálják meg itt is. Tehát nem tévedés volt, hanem tudatos és szándékos jogtiprás, amelynek írott bizonyítéka van, saját kézírásukkal. Ha az egész mai önkormányzati konstrukció arra az 1936-os telekkönyvi névhelyesbítésre épül, amelyről a minisztérium saját jogásza azt írta, hogy jogilag megengedhetetlen, akkor nem mi állítjuk, hogy az alap törvénytelen, hanem ők állították. 1936-ban. 

Fotó: Havran Zoltán

– Pünkösdkor mit kérne az egész magyar közösségtől?
– Azt kérem pünkösdkor a magyar közösségtől: kérjék a Szentlélektől a bátorságot, hogy lássák meg, ami van, ne azt, amit mások akarnak velük láttatni, hanem azt, ami valóban történik. Mert a legnagyobb veszély nem az, hogy elvesznek egy épületet.

A legnagyobb veszély az, hogy az ember hozzászokik ahhoz, hogy ami törvénytelen, az lassan természetessé válik, ami igazságtalan, az fokozatosan elfogadhatóvá lesz, és ami egykor felháborított, az idővel közönnyé csendesedik. A közöny dolgozik a Szentlélek ellen dolgozik. Ezért kérem, tőlük, hogy kérjék a Szentlélektől azt, amit ő adhat: a tiszta látást és a szabad szívet ahhoz, hogy meglássák az igazságot és ne fáradjanak bele abba, hogy kiálljanak mellette.