Köznapló

Június 5., péntek
Nem tudhatja az ember, minek mi a hordaléka.
Feleségem megvette lányunknak A dzsungel könyvét. A filmnek a bolt két változatát kínálta: oroszt és amerikait. Az előbbit egy kartondobozból halászta ki. Keménypapír csomagolása elárulta, vigyáznak, nehogy konkurenciája legyen az amerikainak. Az ára is ezt igazolta: 350 forintért adták. (A jenkiké mutatós műanyag tartóban 1100-ba került, de mint mondani szokták: aki veszi, hadd vigye.)
Az orosz film szép. Nincs rajta hollywoodi máz. Nem hamisítja meg a könyvet. Ahogy az Andersen-meséből készült Hókirálynő és az Aladdin sem. Mindkettő oroszok munkája. És ha gondolatban átrepülünk Prágába, ott is ezt látjuk. A cseh gyerekfilmek nagyon szerethetők, és azok voltak már húsz-harminc éve is. Sosem loholtak az édes-rózsaszín Disney után, és egyiktől sem sikolt fel vagy pisil be éjszaka a gyerek.
Furcsa lehet, hogy én erre büszke vagyok. És azért vagyok az, mert él bennem valamiféle együvé tartozás. A keleti blokkban élni közös sorsot jelentett csaknem fél századon át. De van még egy ok. A különbözni akarás. Ha a Lajtán túl a tudomásomra hozzák, hogy kelet-európainak tartanak, cseppet sem zavar. Az bezzeg zavarna, ha az uniós tésztába próbálnának belegyúrni. Ne! Még aranymazsolának se!
Ennyi mindent viszek magammal, ha nagy néha filmet vásárolok egy-egy világcég üzletében. Többnyire a barátainknak vásárolok. Közeledik egy névnap, valaki öregebb lesz egy évvel, a jó film megmelengeti a lelket.
Ma is ezzel a reménnyel léptem be egy böhöm nagy eladótérbe. Amerre néztem, mindenütt filmek. Olyan érzésem támadt, hogy amit nem találok, az a DVD nem is létezik.
Kelet-európai filmeket kerestem. Elsőként Wajdát. Oscar-díjas ember, színházi rendezőként sem botlott el a saját lábában: az Ördögökre, amelyet a krakkói Stary Teatrban dirigált, elzarándokoltak még Pestről is – ugyan kapható-e tőle Az ígéret földje? Vagy ha az nem, a Menyegző? Esetleg a Márványember?
Sétálok a hangárnyi lerakat gondolái közt, de Wajda filmjeinek semmi nyomuk. Nincs baj, vannak még márkás lengyel rendezők rajta kívül is. Zanussi. Kieslowski. Kawalerowicz. Mit találni tőlük? Semmit.
Jó, akkor nézzünk mást! Találok-e valamit az oroszoktól?
Eizenstein Patyomkin páncélosa örök klasszikus, Tarkovszkijtól a Rubljov is az. Keresem a Csalóka napfényt Nyikita Mihalkovtól. És kedvencemet, a Ragyogj, ragyogj, csillagom!-ot. Vaksi volnék, hogy egyiket sem találom? Uram, ön, ugye, eladó: merre keressem ezeket a filmeket? Hogyan? Nem is hallott róluk? Értem. Elnézést a zavarásért…
Hamar kitűnik, hogy Woody Allentől öt film kapható. Coppolából, Eastwoodból is rendes a felhozatal, de lassan kisebbségbe szorulnak. Ami megy: az akciófilmek, Bud Spencer minden mennyiségben, a Szex és New York, a véres krimik, az űrhajós kalandok, a Bibliát meghamisító hitványságok.
Miért van ez?
Miért udvarol a Cinecittától a Metro-Goldwyn-Mayerig az összes stúdió egyre inkább az utca népének?
Ugyanazért, amiért a politika?
Bár talán nem is az utca népéről van szó.
A külvárosról, amely, semmi kétség, nyomul. Kezdi elfoglalni a város belsejét és lassan mindennek a belsejét. A polgárok menekülnek. Az agglomerációba költöztek, és nem csak régi negyedeiket hagyták oda. Beletörődtek abba is, hogy az ő világuk a nyomulók számára érdektelen. Amikor a néző befizet egy filmre, már nem kíváncsi, milyen Európa ma, vagy milyen volt húsz, ötven, száz évvel ezelőtt. Fütyül arra, hogyan látta a világot Bergman vagy Fellini. Rakják múzeumba a túlhaladott rendezők munkáit!
A külváros népe szórakozni akar. Kacarászni. Izgulni. Felizgulni. Élvezni. A film az érzékeit vegye célba, ne a lelkét! Főleg ne a szellemét! Tükröt akarnak tartani elé? Minek nézzen bele? Miért szembesüljön azzal, amit a tanítója mondott, hogy üresfejű? Miért akarják rádöbbenteni, hogy prolivircsaftot művel? Őt hagyják békén ezekkel! Nem kíváncsi a tükrökre. Szexet mutassanak! Bruce Lee-t. Űrháborút.
Megkapja őket. Övé a hangár. A cég jelszava: vigyázunk a tökfejedre, haver, nehogy összezavarodjon az a kevés, ami benne van.
A világ kultúrszemetének forgalmazói nagyon ügyelnek erre.
Félórai kotorászás után találtam két Menzel-filmet és egy Kusturicát. Mi panaszom lehet? Oscar-díjas filmkészítő egyik is, másik is. A szigorúan ellenőrzött vonatok és a Macskajaj remekmű.
Miért adom akkor a nagyot?
Mert ezek szigetek. Rezervátumból kiemelt ritkaságok. Ha a kevesek érdeklődése nem védi, a szennyes ár elsodorja őket.
Hogy jobb legyen a kedvem, gondolatban kelet felé indulok. Ahol az iráni Makhmalbaf forgatta a Színésztoborzást, a dél-koreai Kim Kiduk a Tavasz, nyár, ősz tél… és tavaszt, az indiai Satyajit Ray az Apu-trilógiát, a kínai Vu Tien-ming A maszk királyát vagy a japán Kuroszava a Derszu Uzalát.
A holnaphoz ilyen filmek adnak erőt.
Mert ehhez a mai Európához erő kell. Nagyon sok.

Június 7., vasárnap
Az uniós választás eredményei ismertek. A kommunistákkal feltörölték a padlót, a liberálisoknak meg üzentek, kezdhetik ásni a sírjukat. Mindenki elemez, levonja a következtetéseit. Én ilyesmihez nem értek. Hogy azért pótoljam valamivel, ezt-azt fel szoktam jegyezni. Még valamiért teszem: nem bízom a memóriámban. Több alkalommal kiderült, hogy a notesz okosabb nálam, és ezt csöppet sem szégyellem. Talán ezért érnek ritkán meglepetések.
Persze nem mindegy, mi kerül a noteszbe. Olyasmi-e, aminek jelentése idővel fölerősödik, vagy amire már másnap legyint az ember.
Kitüntetett figyelemben részesítem a „félhíreket”, melyeknek a másik felét módszeresen elhallgatják. Kedvelem a riogatókat. A másoknál mindent jobban tudókat. Legjobban mégis azokat, akik meg vannak győződve, hogy senki nem kapja hazugságon őket.
Nehéz megmondani, melyik áll Fodor Gáborra, az SZDSZ elnökére leginkább. Az bizonyos csak, hogy meggondolatlan kijelentéseit jobbról is, balról is könynyű visszaütni. Cáfolni. Időnként kikacagni.
A választások előtt interjút adott. Volt benne egy mondat: „Fennáll a veszélye, hogy a Haider-féle Ausztria sorsára jutunk, márpedig a nemzetközi kiközösítés óriási károkat okozna hazánknak.” Paul Lendvai (a Szabad Néptől futott Bécsig, ott bucskázott hármat, és liberális lett) nyilván olvassa Fodor kinyilatkoztatásait, és úgy érzi, a pártelnök támaszra szorul. Nosza, ő is riogat egy jót Haiderral. Az immár a halott Haiderral.
Ilyet csak a hideglelősök tesznek. Akik csúsznak le a lóról, amelyre hajdan felültek. Ráadásul Fodor és Lendvai lova botladozni látszik. A választók nemigen kapkodnak a liberálisok után; rosszul viselik a homoszexuálisok utcai felvonulásait. Amerikában is új szelek fújnak. Csak idő kérdése, hogy Palesztina leváljék Izraelről. Ázsia fog tempót diktálni a világnak, márpedig ott másfélék az istenek: nehéz lesz tőkét kovácsolni abból, hogy rámutatnak valakire: ez antiszemita.
A két úr háborgása a „Haider-féle Ausztria” ellen gyönge lábakon áll, és, ne kerteljünk, ízléstelen is.
Lendvai osztrák kenyéren él, amelyre vastagon kenheti a vajat: mi a baja Ausztriával? Csak nem az, hogy idegennek érzi magát ott is? Honi társa veszélyt emleget, ám elhallgatja, hogy az osztrák liberálisokat eltakarította pár éve a népakarat. Ennek természetéről kéne tűnődnie az SZDSZ-nek. A mai választás után főleg.
Ízléstelen a háborgás azért is, mert a Lajtán túli kultúra, udvariasság, vendéglátás, szakértelem, tisztaság és zenekultúra ellen Fodor Gábornak aligha lehet kifogása.
A jólétről tapintatból nem szóltam. Csak akkor tenném, ha tudnám, mint él az SZDSZ elnöke… Meglehet, jobban, mint Haider élt, akitől kileli a hideg Herr Lendvait. Arra is kíváncsi volnék, mit árulnának el a számok, ha összevetnénk Fodor úr életszínvonalát a magyar szegényekével, majd az FPÖ volt elnökéét az osztrák szegényekével. Gyanítom, hogy a különbség láttán megcsöndesedne az unásig zengett liberális refrén a szabadságról és az emberi jogokról.

Június 10., szerda
A rossz napokat azért érdemes elviselni, hogy jók következzenek utána. A mai ilyen volt.
Korán keltem, át tudtam írni valamit: szégyelltem volna, ha megjelenik. Nem volt elevensége, se ritmusa, az ilyesmin megdöccen az olvasó szeme. Eldobtam, újat írtam, és rögtön elmúlt a rossz érzésem.
A vonaton Michaux India-könyvét olvastam. Eredetisége felvillanyozott: „Az arabok, a hinduk, köztük még a legutolsó páriák is, mintha át volnának itatva az emberi n e m e s s é g tudatával. Az egész tartásuk, ruházatuk, turbánjuk, öltözködésük. Mellettük az európaiak kétesnek, másodlagos, átmeneti lényeknek látszanak.”
Útközben eszembe jutott a tegnapi találkozás a sebészprofesszorral. Vác főterén beszélgettünk, a francia cukrászda teraszán. Egyikünk hangja sem emelkedett a barokk tér házai fölé. Semmit se akartunk bizonyítani, nem kerültek szóba rögeszmék. Úgy éreztem, nincsenek is rögeszméink. Jó az a fajta nyugalom, ami ebből táplálkozik.
Útban a Goethe Intézet felé fél kiló epret veszek. Letelepszem egy padra a Bakáts téren, a templom tövében. Tőlem pár lépésre egy fiatal pár friss péksüteményt eszik, érzem az illatát. A fán madár szól, az eper édes, és jóízűnek érzek mindent magam körül.
Akarhat az ember többet?