Tóth Zita civilben racionális foglalkozást űz: jogász. Zseniális regényében önálló mítoszvilágot teremtett, számos felemelően derűs részlettel. Egészen kicsi korában kezdett olvasni és írni, a nővére, Tóth Anita (a Filc, a zoknimuki illusztrációit is ő készítette) pedig rajzban fogalmazta meg versei, prózái lényegét. Sokat köszönhet a szüleinek is, akik szeretetteljes légkörben nevelték. – A legfontosabb az önbizalom, amit adtak: soha ne érd be kevesebbel, mint amire képes vagy. Soha ne add fel, és hozd ki magadból a maximumot – emlékezik az író. E gondolatok szellemében élve, egyetemista korában is végig írt verseket, novellákat, regényeket, de soha nem jutott eszébe, hogy neki mesét kellene írnia. S egyszer csak jött az ötlet, egy olyan tartományból, amit az ember nem tud befolyásolni, és nem is lát át, úgyhogy számot sem tud adni róla. De általában a jó ötletek ilyenek – neveti el magát Tóth Zita, majd elmeséli, hogy a költészet és a praktikum sajátosan összefonódik a regény alapötletében. A zoknijaink szerinte azért tűnnek el, mert kis manók, a zoknimukik elrabolják, laknak bennük, s lassan megeszik őket. Egy reggel ráébredt, a zoknik bosszantó fogyásának sokkal színesebb a magyarázata, mint hétköznapi aggyal gondolnánk. Eme tipikus háztartási rejtélyekre az ember jórészt vállat von, nem foglalkozik velük, pedig ki lehetne színezni a mindennapokat a fantáziamagyarázatokkal. Teregetett, s közben zsörtölődött: ilyen nincs, hogy megint eltűnt egy zokni. Abbahagyva a zsémbelést, bement a szobájába, s kitalálta: manók vitték el. Leült, és megírta azt a fejezetet, ami a regényben függelékként szerepel: A zoknimukik természetrajza. Osztályozta a manók fajtáit, jellemezte őket. Először megteremtette a világot, a manóbirodalmat, aztán a lényeket, végül köréjük építette a történetet, ami végig nagyon szórakoztatta az írót, és elbűvöli az olvasót is.
A mese metafizikus színterekre kerül át: jó és rossz örökös küzdelme bontakozik ki belőle. S nagyon jók a csavarok is, például az egyik pozitívnak gondolt, színes fantáziahősről kiderül, hogy ő a rossz, de ebben a minőségében is érdekes, vonzó figura marad. Arra a kérdésemre, hogy a klasszikus vagy a modern meséket szereti, Tóth Zita azt felelte, hogy az előbbieket jobban kedveli, otthonosabban mozog bennük, rajtuk nőtt föl, nem a mai kor modern történetein. Mégis azon igyekezett, hogy a regény mégse legyen túlságosan kétpólusú, mint a nagy klasszikusoknál. A jó ne legyen egyértelműen csak pozitív és minden tettében követendő minta, s a rossz se legyen minden megnyilvánulásában taszító. Fontosnak gondolta, hogy könyve ne legyen leegyszerűsítő akkor sem, ha a gyerekeknek szól, hiszen az élet sem annyira egyszerű.
Lebilincselően és izgalmasan írja le a manók és az emberek találkozását, a kisfiú és a kis manó nem könnyen kialakuló barátságát. Ezzel kapcsolatban bevallotta, hogy a legnehezebb rész az volt, amikor a képzeletből vissza kellett térnie a valóságba. Először elképzelte, majd megrajzolta a zoknimukik mesevilágát. Kezdte magát benne olyan jól érezni, hogy alig akaródzott belőle visszatérni, pedig elkerülhetetlen volt, amikor az emberek világával kellett a manótartományt összehoznia. A két birodalom közti ellentét a könyv befejezésében is csak annyira oldódik föl, amennyire az író teremtette világok törvényei ezt engedték. De vissza kellett térni abba a tartományba, ahol most is vagyunk, s az olvasót is vezetnie kellett. Meg kellett tanulnia úgy gondolkodni, hogy bármi lehetséges, bármi megtörténhet, bármit létrehozhat. Utána pedig meg kellett tanulnia így írni, mert írás közben azt tapasztalta, hogy nagyon sokszor saját magának szabott korlátokat. S végül meg kell tanulnia így is élni. – No persze, egész életünkben ezt tanuljuk – tűnődik, majd hozzáteszi: annak örül legjobban, hogy könyve reményei szerint megérinti a gyerekeket és a gyermeklelkű felnőtteket is.
origo.hu
Üzentek Magyar Péternek: A gyermeknevelés és a gyermekvédelem nem politikai show-műsor
